Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Mohai V. Lajos: Égi kapuk
A mohos, besüppedt kripták kőfedelét évtizedek ólma nyomja lefelé. Saját szememmel láttam, hogy néhol még látszanak a koporsódeszkák maradványai, ahogy a végek csücskén megcsillan a por. Ezeken a régi, félrecsapott és kicsorbult köveken rajta ül a felejtés. „Temetésen megjelenni, ez a legnehezebb számomra, még ha ezzel nem vagyok is egyedül a világon", súgtam oda a Bátyámnak sokadszor is, minden lelkierőmet összeszedve Anyánk ravatalánál a Hidegházban az egymásra utaltság szorításában. „Novemberi halott leszek, akárcsak az Apátok" - szólt hozzánk egyszer Anyánk, megigazítva a hajkoronáját, amikor az életkörülményeit még elviselhetőnek érezte. „A levegőt ólomszürkére festi majd a kezdődő hideg, de nyomokban ki-kisüt a Nap. Ha a szertartás alatt kinéztek a Hidegház kapuján, kémleljétek az Eget; segíthet rajtatok. Nekem ott már nem lesz erőm, és semmiféle poggyászt nem akarok átvinni a túlvilágra." Fények között temettük el Anyánkat, mert ez kijárt neki. A szertartás a római katolikus egyház liturgiájának megfelelően történt, igen mértéktartó keretek között. A ravatal oldalában álltunk; azok, akik a kórházi kápolnában is összegyűltünk, másfél órával azelőtt, a lelki üdvéért tartott szentmisén. A két kezemen megszámolhattam volna, hogy hányán lehettünk - néhány ismeretlen imádkozni betérőt leszámítva - Isten e kicsinyke hajlékában, ahová a kórtermekből a gyógyulásukért fohászkodó betegek szabadon bejárhattak. Örülnék, ha azt mondhatnám, vigaszt keresni jöttünk a misére, de ez közel sem volna igaz, nem fedné a valóságot. Akkori szontyolodottságunkat semmi sem enyhíthette; az járt az eszünkben, hogy röviden, szeretetben, békességben végezhessük el kötelességünket. Árvák lettünk, végérvényesen, és ez az érzés egyre inkább kitöltötte az aznapot. Hullámzó félelem feszített. A fájdalom mindent összekevert bennünk. Az üresség koppanása a megkeményedett őszi földön. 2. A temetőt még a hatvanas években is szokás volt Kanizsán a Móger-kertnek hívni, a sírkertet ugyanis több nemzedéken keresztül a Móger család gondozta. Sírt ástak és temettek, így nincs kanizsai család, amely elkerülhette volna őket. Én Anyámat sokszor hallottam a Móger-kertről beszélni, főleg azután, hogy a Teleki utca kereszteződésébe költözött a „Mógerek" kései utódja, egy halottmosdató ember, valamelyik környékbeli faluból. Kiskoromban mély benyomást tett rám ez a furcsa szerzet. Asszony és gyerekek nélkül jött, Somogyból. Nem tudni, mi lett a feleségével, hol futhatott zátonyra a házasságuk, de a halottmosdató már ágrólszakadtként érkezett, ha nem is a legrosszabb fajtából. A fejbőrén sebek éktelenkedtek, haja kihullott, csak néhány csomó nőtt le a tarkójáról a nyakába. Az arcára ezernyi ráncot vésett a nélkülözés; még nem töltötte be az ötvenet sem, amikor a pusztulás nyomai végérvényesen kiültek rá. Túl volt már azon, hogy bármit várjon maradék életétől. Mindig szutykos, rongyos ruhája úgy nézett 15
