Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 1. szám - Zelei Miklós: A végpalony dehunca zrí; Ártatlan tréfa

segítsem őket. Forintból. Ahogy egy ismerősöm. Átváltja a forintot, és utalja a fiának New Yorkba.- De a felesége! Őt is tönkreteszi.- Megszokta már. Nem zavarom. Most is milyen nyugodt vagyok.- Ezt anyagilag se lehet bírni! Napi tíz, tizenöt féldeci az jelentős összeg.- Annak az emberi szervezetnek is meg kell adnunk, amit megkíván. Nekem meg nem számít a pénz. Ávós tiszt voltam, utána háromperhármas ügynök. Szigorúan titkos állományú tiszt. Besúgó, ahogy maguk mondják. Kiemelt nyugdíjam van.- Mennyi?- Illik ilyet kérdezni? Benne vagyok az álomnyugdíjsávban, ennyit elárulok. Ezt is csak azért, hogy megnyugtassam. Ennél a jövedelemnél az én napi fejadagomnak meg se látszik az ára.

Bámul a gülüszemével. És azt mondja:- Fölháborító! Hogy hagyhatjuk ezt?- Hagyhatják? Kik? Mit képzel, kié itt ma is a hatalom? A miénk! És maga addig fog itt térítgetni, ameddig mi eltűrjük - és elsétáltam haza.

A kék híreket nézem, a lakótelepünkről beszélnek. Ahol öngyilkos lett az iszákos mentőszolgálat munkatársa, G. Veronika.

Azt nem mondják, hogyan.

Altató?

Fölkötötte magát?

Vonat?

Tettének oka ismeretlen. Búcsúlevél nem maradt utána.

13