Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Kontra Ferenc: Szirmok tükörképe
gyerekeim. Mintha átok ült volna rajtam, akit arra kárhoztattak, hogy határokon várakozva töltsem a fél életem, és ettől nem is éltem soha teljes életet. Minden határátkelés méltatlan. Ahogyan ezek gyanakszanak egymásra, az semmi ahhoz képest, ahogyan egy idegennel bánnak, aki itt él, de ott született. A világra jövetel helyénél erősebb előítéletet semmi nem gerjeszt. És ebben a patriarchátusban persze csak férfiak vannak. Egy nőt sohasem ellenőriznek ezen az átkelőhelyen, nem ellenőrzik a háborús bűnösök listáján sem, mintha nem is emberek lennének. Az adócédulától a katonakönyvig - mindenen az apa neve szerepel. Az apák világa ez, akiket megnyomorított a saját „kisebbségük" is, akiknek el kellett hinniük, hogy éppen az a hazájuk. Viselkedniük kellett, kétszeresen is bizonyítani. Mindenért duplán fizetni, azok helyett is, akik miatt kisebbség lett, duplán kellett dolgozni ugyanazokért a javakért. Ezekért a tárgyakért, melyek elvesznek egyszer. Semminek. Akkor miért fontos mégis, hogy mit tett és mondott az apám? Mert ez a mi hazánk, ilyen kicsiben, ilyen védtelenül, ilyen megnyomorítva, ahogyan éltünk. Ennek nem voltak földrajzi határai. Azóta csak nőtt a közöny bennünk. Amilyenné tették az életünket. Nem nekik kell megbocsátanunk, hanem egymásnak. Ezért kell megbeszélnünk, és egyszer még otthon egy ebéd mellett utoljára családnak látszani. Kisebbnek és elhasználtabbnak tűnt a ház, a berendezés, ilyennek látja mindenki, ha hosszabb idő után hazatér, mert olyan az emlékezet, mint egy érzéki csalódás, amelynek optikája az idő múlásával nagyítóként működik, az elme olyan részleteket is elraktároz és egymás mellé tesz, amelyek a valóságban sohasem láthatóak egyszerre; az emlékezetnek egyetlen dimenziója van, mintha egy állat kiterített bőre lenne, melyet ha kitömnek, megint sokkal kisebb lesz. Minden újabb dimenzió elvesz a síkból. Anyám aggódva nézett rajta végig, „jól utaztál, jól érezted magad, milyen volt a kirándulás", ezeket kérdezte, nem pedig azt, hogy mit mondott az orvos, arra úgyis tudta a választ, hiszen mindannyian ismertük a diagnózist, csak a lelkiismeretünk megnyugtatása végett volt szükség erre az utazásra, hogy lássa még egyszer a Holt-Dunát, melyet annyira szeretett; és elvittem az egyik orvos barátomhoz, aki éppen akkor ügyelt az onkológián, így beszéltük meg, volt bőven ideje, hogy apámmal foglalkozzon. Amit mondott, az is inkább baráti volt, mintsem szakmai. Elvetette azt a módszert, hogy a beteg háta mögött kell megbeszélni, mi is legyen vele a továbbiakban, éppen ellenkezőleg, szerinte a saját érdekében kell beavatni, mivel az rosszabb lesz neki, ha rájön, hogy félrevezették. Mint akiből egy időre elköltözött a fájdalom, kissé elernyedt, és szórakozott- nak tűnt, forgatta a fejében anyám kérdéseit, és a válasza késett egy kicsit. Egy virágot láttunk a vízen, mondta egy kisgyerek őszinteségével, mint aki egy marék cseresznyét őrizget a tenyerében. Nem illett hozzá ez a válasz, egy római katona sohasem mondana ilyent. Az ősünk, aki a nevét hagyta ránk, elveszítette egész birodalmát, aztán csak fényesítette utolsó aranyát a katakombában, a legenda oda. Apám szavai végül mégis hitelesen csengtek, nem törte semmi meg, a víztükör újra sima lett, mint annak előtte. A soha vissza nem térés folyójára gondoltunk, miközben a kanalunk elmerült a levesben. 62
