Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Kontra Ferenc: Szirmok tükörképe
helye semmiféle lázadásnak. Neki segítettek abban, hogy kimondatlan maradjon, mi miért történt, és ne kérhessek számon semmit. Apám a saját autoritását védte velem szemben, és ezzel együtt egy régi hagyományú intézményét is, amellyel teljes mértékben azonosult. Olyan pontosan tudta a saját helyét és szerepét benne, hogy fenntartások nélkül belesimult ennek a zavaros víznek a tükrébe. Ha akkor megmutatom, milyen szögben nézzen, talán mégis meglátja a saját arcát benne, ezt a fegyelmezett tekintetet, nehogy bármit is eláruljon magából, mert az érzelmek kiszolgáltatottá tennék. A Holt-Duna feneketlennek látszott, kiszámíthatatlannak. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben vajon miféle szándék és akarat állt egymással szemben, erre vártam a választ; tudjam meg végre, mit kérdőjeleztem meg és hogyan; mire kellett nemet mondania a saját védelmében. Miért kellett ekkora energiát fordítania egy osztályzatra, és honnan volt bennem akkora erő, hogy a történtek ellenére is felemeltem a fejem, és örökre elmentem otthonról. Mert melyik fiúban nem él a szándék, hogy egyszer visszaüssön? Miért szenvedtem akkor annyira mégis attól, hogy csak úgy bánt velem, mint a többi diákkal, és nem úgy, mintha a fia lennék. Nem akadt senki, aki a segítségemre sietett volna. Nekem nem volt hozzá jogom, hogy felvessem a kérdést, sem otthon, sem az iskolában, a kettő nálunk egyébként sem vált ketté soha. És a kérdés mágnesként rántott magához egyéb elhallgatott válaszokat: miért éppen azt nem tudtam megtanulni, hol volt a hiba, bennem vagy őbenne, neki tudnia kellett volna. Mert elismert tanár hírében állt, akadtak tanítványai, akik évek múlva is visszajártak hozzá, ha valamilyen szakkönyv kellett a tanulmányaikhoz. De ennek az osztályzatnak a mélyén nem egy számmal kifejezhető tudás állt, hanem egy ítélet, aminek a végrehajtását apámra hárították. És ez talán összekapcsolódott egy régebben elfojtott személyes sérelemmel. Akkor egy konkrét esetre gyanakodtam: egyszer egy döglött macskát fektettem apám ágyába, és amikor felhajtotta lefekvés előtt a takarót, megpillantotta a bűzlő tetemet, mindjárt az én nevem kiáltotta. Ettől megdermedtem, vártam a folytatást, de akkor sem az történt, amit vártam. Sem pofon, sem zsebpénzmegvonás. Nem akartam tovább találgatni, mi lehetett a valódi ok. Kérdezni akartam valamit tőled már nagyon régen. Akkor most kérdezd meg! Miért kellett négyest kapnom éppen földrajzból? Tudtam, hogy most ez nem becsületes, mert visszaélek a helyzettel, megint hálátlan vagyok, számonkérésíze van, de úgy is lehet értelmezni a kérdést, hogy tőlem, a sértett féltől most megkapja a lehetőséget, hogy válaszával jóvátegye, amit elkövetett ellenem, mert az én értelmezésemben így áll kettőnk között az etikai mérleg az esettel kapcsolatban. A körülmények is egészen másmilyenek, már lehetne szépen válaszolni: az ég belekéklik a vízbe, tükre azt mutatja, hogy kettőnk jókedve közé immár nem állhatnak rossz ízű szavak, a beszéd fizetet- len szolgái, mi leromboltuk magunkban azokat a gátakat, melyeket keresetlen mondatokból építenek. Rőt leveleket hintáztatott előttünk a kanadai nyárfa. Semmi sem állt már az útjába annak, hogy az ősz felragyogtassa utolsó tartalékát. Felesleges bármelyikünknek is érzékenykednie, ezt erősítette meg bennem a hirtelen jött válasz: 59
