Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Kontra Ferenc: Szirmok tükörképe
Ennyit érdemeltél. Hangja tisztán és érthetően csengett, a válasz egyszerű és világos volt. Milyen jelentéktelenné törpült egyszeriben az osztályzat körüli bonyodalom, egy jeggyel jobb vagy rosszabb, meresszük tekintetünket a láthatárra, figyeljük a természet aranylását, mielőtt felkerekednénk, hogy ide soha többé ne térjünk vissza, mert indoklásnak helye nincs; mintha csak akkor csináltam volna bolhából elefántot, mostanra kézlegyintésnyi aprósággá törpült, ezzel a feledhető dolgok kicsiny boltjának pultjára került, és már nem vagyunk vevők efféle avult portékára. Vagy éppen ellenkezőleg, mert a válasz rövid komolysága már nem téveszt meg, nem kényszerít kapitulációra, nem vagyok fenyíthető és sakkban tartható immár semmivel; ez a mondat továbbra is gyáván homályban hagyta az összes további kérdésre adható választ, vagyis hogy tulajdonképpen mit érdemeltem meg: azt, hogy gyengébb jegyet kapjak, mert éppen ebből a tárgyból volt rövidebb az eszem, vagy pedig ilyen elbánást érdemeltem, azaz büntetést, amelynek ezt a választékos formáját apám szentesítette. Mégis mi lehetett az ok, amit még a családi asztal vasalt nyilvánossága előtt sem lehetett nyíltan kifejteni? Hiszen ha szétkentem a tojásos szendvicset a tanári asztalon, akkor is nyomban apámat hívták, mint valami inkvizítort, ez látványosabbá tette az esetet, a nyomatéka is nagyobb lett, érdemes volt engem rajtakapni valamin, mert akkor a dramaturgiai hatás nem maradt el, apám az iskola színpadán a kelleténél nagyobb büntetést is jóváhagyta. Hogy esetleg ő maradjon miattam a pácban, ilyesmit elképzelni sem lehetett, ellenkezett volna az elveivel is, a személyiségével is. Akkor pedig éppen ezeket próbálták hírbe hozni. Mert miért nem tudtam ezt neki soha megbocsátani, tettem fel magamban a kérdést, hiszen ért már ennél nagyobb csalódás, nagyobb fájdalom is. Csak egyetlen okot tudtam felhozni, amiért ilyen szívósan belém ivódott az eset: még ekkora időtávlatból is sértette az igazságérzetemet, nyilván ha az osztályzatnak lett volna létjogosultsága, akkor a leves kavargatása közben szemlesütve vállalom, ahogyan a tiltott kirándulást az iskola padlására, hiszen nagyjából mindenki tisztában van a kilátásaival és a képességeivel, ez ösztönös, akár óvodásról, akár akadémikusról legyen szó. Rekedtesen, de sokkal határozottabb hangon folytatta a választ. Volt az esetnek egy másik szereplője is, ugye, emlékszel a párttitkár lányára, ez a körülmény sokat nyomott a latban, éppúgy, mint csinos arca, mely oly kedvessé tette mások szemében; neki kellett volna egy jeggyel jobb földrajzból és fizikából, nem vették volna fel a gimnáziumba, ha a bizonyítványában hármasok virítanak. Az igazgató nap mint nap magához rendelt bennünket. Még egy általános iskolában sem maradhat titokban semmi, a gyerekek is a titokzatos „szobáztatásról" beszéltek. Az osztály konstatálta, hogy a tudás megítélése korántsem olyan nagyon objektív dolog, hiszen egyetlen kézvonással lehet így is, úgy is dönteni, a fizikatanár gyorsan kötélnek állt, „felkerekítette" a jegyet. De apám ellenállt, aztán a soron következő értekezleten a párttitkár nyilvánosan elfogultsággal vádolta, most már a pártbeli megbélyegzéssel együtt a szakmai becsülete forgott kockán, amire viszont kényesebb volt mindennél. A diákok felé is kiszűrődtek a pártvita foszlányai, a nagyszünetben a szendvicsbe csámcsogás közepette olyan értelmezést kaptak, hogy az én ötösöm érdemtelen lenne, hiszen 60
