Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 12. szám - Kontra Ferenc: Szirmok tükörképe

Valamit még meg kellene beszélnünk, mielőtt elmúlna ez a nap, gondoltam magamban, de mondani csak annyit mondtam, hogy itt megállunk egy kicsit a vízparton. Talán hogy halogassuk még az átkelést az azóta határállomássá lett hídon, „micsoda paradoxon, mondtam volna neki, hogy én abba az országba szakadtam, ahol a te kedvenc focicsapatod játszik", de hagytam, inkább nézzük a part menti tavirózsákat, melyeket a családban mi csak vízi tulipánoknak neveztünk. Csak egy nyílt ki teljesen, a többi még félig bimbóba zárkózott, de ez az egyetlenegy a víz közepén szétszórta szirmainak tükörképét.

Még soha életében nem nézegetett virágokat. A kiépített téglapárkányon ültünk, amit rendszerint a horgászok foglaltak el. De most nem láttunk senkit a közelben. Újra béke volt.

Nem mondasz semmit - olyan hangsúllyal mondta, amely a megállapítás és a kérdés között bizonytalankodott, mert megérzett valamit a tétovázásomból. A krétapor miatt volt, mintha lassan belepett volna bennünket. Most megint úgy emlékeztem rá, mintha ez a mostani jelenet már nagyon régen lejátszódott volna. Nem volt kínosabb annál, mint amikor bejött az osztályba, és csak én tudtam, hogy most azért nem tud a tananyagra koncentrálni, mert otthon veszekedés volt, napokig nem szólt egyikünkhöz sem, én nem az ő világához tartoztam, hanem anyáméhoz, nem beszélt velem az iskolában sem, ebbe a dacba sosem mertem beleszólni. Ugyanazt az embert láttam benne most is, aki zárkózottságát sohasem tudta levetkőzni, inkább újabb leveleket növesztett, mint a káposzta, hogy teljes felületével minél inkább fedje, amiket nem akar láttatni önmagából, mint aki akkor az osztályba bejött, és a burkolózástól olyan nehézkes mozdulatokat tett, akár egy bábu, így persze nem tudtam meg soha, hogy ő milyennek látott, ez sohasem derült ki, mert nem is nézett rám.

Attól nem leszek jobban, se rosszabbul, ha beszélgetünk, mondta készségesen, és a régi rutinnal széttárta a kezét a víz felé, ami talán azt a társalgási fordulatot jelentette, hogy most már igazán ne kíméljem, ennél nagyobb sötétség már úgysem jöhet, mint ami odalent van, ami közeleg, ahol a mélységek fekete halai várakoznak.

Semmire sem vágytam jobban, mint az elismerésére, pedig már jócskán felnőttkorban voltam, de egyre hiábavalóbb lett minden igyekezetem. Úgysem lehetett jóvátenni, ami elmúlt. Különben is, csak én éreztem úgy sokáig, hogy jóvá kellene tenni valamit. Őt okoltam minden rosszért, ami velem történt. Színötös lettem volna nyolcadikban, de „hazánk földrajza" kifogott rajtam. Akik az ellenségeim voltak, kárörvendően a képembe vigyorogtak, ők kapták azt a négyest ajándékba, benne volt ezekben a vigyorokban a régen várt elégtétel, hogy lám csak, ha már az apja is csak ennyire becsüli, hát lehet abban valami, hogy nagyon elkaparták, ez a gőg legjobb ellenszere! Pedig a kirekesztéshez nagyobb energia kellett, mint a befogadáshoz, mint ahogy a gyűlölethez is több erő kell, mint a szeretethez. Mi lehetett vajon az, amit ennyire veszélyeztettem, amiért úgy éreztem, hogy összefogtak ellenem, és a kirekesztésben még apámban is a cinkosukra leltek, talán a hierarchiát veszélyeztettem, az apai tekintélyelvűséget, a gének által továbbított ősi törvényt, amit régi viselkedésmintákkal kódolt a közösség tudatába az idő. Jelek formájában vésődött az elmék barázdáiba, hogy itt márpedig csak így lehet élni, nincs

58