Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 12. szám - Kontra Ferenc: Szirmok tükörképe

Gyalog mentünk haza a kórházból, egyébként sem volt nagyobb a távolság egy buszmegállónyinál, gondoltam, kellemes sétát teszünk, de már későn bántam meg, hogy erőltettem a gyaloglást. Láttam rajta, hogy fogytán az ereje, fel sem merült bennem addig, hogy mi lesz akkor, ha megáll félúton, és nem tud továbbmenni; folyamatosan beszéltem hozzá, hogy eltereljem a figyelmét, mintha nem látnám, hogyan szürkül el, mennyire rosszul van, ráadásul világosabbak lettek előtte a betegség tünetei, de nem akart róluk tudomást venni, és nem is akarta szóba hozni, hogy mit tanácsolt az orvos.

Igyunk meg egy sört ott szemben, mondta.

Volt hely bőven a napernyők alatt. Csíptetők rögzítették a damasztot imitáló nejlonabroszokat az asztallábakhoz. Másnapos pincér jött elő valahonnan az árnyékból. Nem is kérdezte, milyen fajtát kérünk, csak ezt az oroszlánról elnevezettet lehetett akkor kapni a városban. Nehéz, párás levegőt hozott a feltámadó szél a Duna felől, a levegő teknőshátra emlékeztető púpokat mozgatott az abroszok alatt, amitől körülöttünk minden könnyűnek és lebegőnek tűnt. A közeli konténerben a kóbor macskák egymásra fújva lakmároztak. Üresen álltak már előttünk az üvegek és a poharak. Valamivel jobb színe lett, de nem mozdult, húzta az időt, nem akart még hazaérni, félelmek bujkáltak benne, de hallgatott róluk; ültünk egymással szemben, és egészen másról beszéltünk, mint amire gondoltunk. Egy kérdés járt a fejemben, de nem jött el az ideje, hogy feltegyem. Az embert az is jellemzi, hogy egy kérdést mikor tesz fel, mint ahogy mindenkit jellemez az is, hogy mikor teszik fel neki azt a bizonyos kérdést.

Látod: így jöttem el hozzád, rosszkor és későn, nem is jöttem volna, ha nincs itt a pillanat, mikor jönnöm kellett, mert elhiheted, hogy a megbánt szavakból és tettekből mégiscsak kifejlődik az időérzékünk, valamilyen gazdaságos rendtartás, tapintat és belátás, mely értesít, meddig lehet várni, és mikor jön el annak az ideje, amikor a búcsúzásnak is ára lesz.

Ebből az ünnepélyeskedésből kiérződött, hogy a lélek régen bezárkózott a maga testi kórjával közös cellájába, magára zárta az ajtót, és a kulcsot kihajította az ablakon. Megadta előbb mindenkinek, amit vártak tőle, és most már olyan messze van emlékektől és jelentől, a családjától, mintha idegen földrészen élne, amely nem is szerepel a glóbuszon. Mártírarc nélkül teljesítette a kötelességét, látszólag készségesen. De kérdeztük ezt tőle valaha is? Ki kérdezte volna, mit remél az élettől, hiszen elvállalt mindent, gondolkodás nélkül. Eltűrte anyám minden szeszélyét és dühkitörését. Kamaszkoromban szó nélkül rendet rakott utánam. Nem beszélt soha boldogságról vagy boldogtalanságról, és most már hallgatni is fog ezekről a dolgokról. Nekem nincs utam többé ehhez a lélekhez. Mikor csukódott be?

Egy nappal sem akart tovább időzni, már másnap reggel indultunk. Még türelmetlenebb lett, mint régen. Mintha egy hotelben szállt volna meg, az érdeklődését is elveszítette minden iránt, egyetlen könyv sem érdekelte a polcomon, sem a bútorok, sem a képek a falon; a látogatáshoz persze két ember kell, aki vendégül lát és aki szívesen jön. Most pedig be kellett látnom, hogy nagyon eltávolodtunk egymástól, ilyen távolságot nehéz áthidalni anélkül, hogy ne kellene legyűrni magunkban régi közös emlékeket, főleg azért, mert újabbak nemigen lesznek.

57