Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 11. szám - 225 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF - Beke József: Tiszteletkörök a Bánk bán körül
vasni, leginkább azért, hogy a drámai nyelv erejéről (ellentétben Vörösmarty lírai nyelvével a drámában is) némi fogalmat adjak a fiúknak, hogy ott nemcsak szépen beszélnek, szónoklanak, vagy ódában felelgetnek egymással a személyek, hanem a nyelv a helyzethez, a személyek indulatához alkalmazkodik, azt festi..." (Sáfrán 1982. 460.) Közismert, hogy Arany a Toldi című elbeszélő művében az elavult, de a tájnyelvben még élő „imette" szóhoz maga fűz értelmezést: Imette: ébren, nem álomban. Amikor pedig Toldi az édesanyjától kapott aranyakat Bence markába számolja, az öreg szolgát így beszélteti a költő: „No te öreg tenyér! / Ilyet sosem kaptál, bezzeg viszkethetnél." Ehhez is ott van a magyarázat a lap alján: A nép tenyere viszketéséből azt jósolja, hogy pénzt fog kapni. Katona drámájában ugyancsak előfordulnak régies, népies és tájjellegű kifejezések, de itt nem találhatunk hozzájuk magyarázatot, hiszen a színpadra szánt szövegben erre nincs is lehetőség. Az ilyen szólásszerűségek, mint: múltával dicsérd a napot; megállja még a sarat; az ördög nem alszik; feléri ésszel, ezek bizonyára világos értelműek a nézők számára; a szövegkörnyezet, a szituáció talán segít felfogni ennek áttételes értelmét is: csóka csóka társának szemét ki nem kaparja. Ám akad olyan szólásszerűség is, amely gondot okozhat nemcsak a nézőnek (első hallásra), hanem még az olvasónak (kétszeri elolvasás után is): „sípot faragtam nádatok között, / míg benne ülhettem". Ennek a régi szólásnak ugyanis ez az értelme: kihasználtam kedvező helyzetemet, amíg tehettem. Sajnos, a jó néhány teljesen elavult vagy esetleg csak a tájnyelvben élő kifejezés, mint: leventa, bodorog, bahó, bokáz, dombéroz, esenkedés nem közismert, aztán az ilyen szokatlan szóalakok, mint: araszt, lábbad, esztelenkedés, összeháborodva, ezek bizony nem könnyítették meg sem az olvasók, még kevésbé a nézők dolgát, s komoly akadályai voltak a mű sikerének a korabeli kritikusok előtt is. A régi-régi írásokban természetes volt, de színpadon a XIX. sz. első felében már gorombaságnak tűnt a női nemet az elavult „asszonyállat" szóval illetni. A „bámulás" még bizonyára világos 'csodálkozás'-ként, esetleg az „araszt hely"- nek 'arasznyi hely' jelentése talán érthető. De a „bahó" tájszó 'együgyű személy' jelentését a néző nehezen bogozta ki ebből a részletből: Minő dicső ellenben Becstelennek a sorsa (...) fő-hívatalra lép; ottan rabol mindent el a szegény Bahóktol, ahol akarja... És alább látni fogjuk, a „bakáz" tájszó mennyi gondot okoz még a hozzáértő olvasónak is, Arany Jánosnak is - hát akkor a nézőközönségnek... Az olvasó megállhat, elgondolkodhat egy-egy homályos értelmű szón, a nézőt ugyanez inkább megzavarja. Amikor Arany „különös teremtő tehetségnek" nevezi Katonát, ebben a kijelentésben persze benne van Aranynak a magyar nyelvben való páratlan jártassága is, amelynek segítségével a dráma minden egyes kifejezését abból a szemszögből látja és értékeli, hogy az összhangban áll-e a kifejezendő gondolattal, érzelemmel, 56
