Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 11. szám - 225 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF - Fried István: „Nemzeti” dráma(?) – hatékony(?) intrikussal (Újraolvasva a Bánk bánt)
a királyné teremtette helyzetnek kedvezményezettje.14 A számonkérés önvédelemből fordul át a „jogszerűtlen" tettbe, nem a nemzeti gyűlölség, hanem a felhalmozódó sérelmek összegződnek egy kiélezett szituációban, Gertrudis fel- sőbbrendűségi érzetből támadó „hazafisága" indítja el a végzetes cselekményt, amelyet a rendkívüli lélekállapotba hajszolódott Bánk fejez be. S bár a meráni- magyar szembenállás tagadhatatlan, Bánk tette csak közvetetten származtatható innen, nem egyetlen, hanem többszörösen összetett ok az, ami végül is a végzetes tettre készteti. Mindezt végiggondolva, nemigen juthatnánk arra a meggyőződésre, hogy a Bánk bán tökéletesen megfelelne a nemzeti dráma státusának. Persze, a Béla futásához (IV. Béla futása a tatárok elől) képest pregnánsabban és következetesebben exponálja a mi-ők konfrontációt, még akkor is, ha Petur, az ingadozó békédének és a színmű spanyoljai is belefoglaltatnak a mi kategóriájába. Kotzebue magyarított színműve, még operai alakzatban is, jóval egyszerűsítettebb problémafölvetésével, érzékenyjátéki áthallásaival, félreértéstechnikájával, nagyrészt egysíkú jellemeivel legfeljebb egy elmaradottabb színházi közönség igényeinek felel meg, egy klasszikusokkal ismerkedő vagy azon nevelkedő, egy a síró-éneklő iskolától lassan szabadulni kezdő színészetnek tapsoló közönség számára inkább a kezdés nehézségeire, mint a jelenben értékelhető dramaturgiára emlékeztet. A Bánk bán nehezen formálódó népszerűsége és ugyancsak fenntartásokkal elegy értékelése nem ígérte a minta-színművé emelkedést. 1848. március 15-én azonban vitathatatlanná vált: a Bánk bán versenytárs nélkül az első a magyar színművek sorában, ezt a tudatot fokozta Erkel operája (1861), amelyben Petur bordala, Bánk áriája (melynek mai alakjában a Hazám, hazám... megszólítás mintegy védjegyévé lett) a nemzeti ünnepek állandó műsordarabjává tette Katona drámáját, operáját. 1848. március 15-én közönségigényre tűzte műsorra a színigazgató a Bánk bánt, a pesti események színházi megkoronázása jeléül. A közönség megelégedett az első felvonás előadásával, hogy aztán más irányba forduljanak a történések. Ez azonban mindent eldöntő lépés volt a színmű sorsában, a mostoha múlt eltörlődött, a kifogások elnémultak, Arany János, majd Gyulai Pál szentesítette a döntést, hogy aztán a XX. században (az időnként fölmerülő dramaturgiai kifogások és a többnyire sikerületlen átigazítási kísérletek ellenére) az ünnepek ünnepi környezetbe illesztett előadásaként oszlassa el a kutatói kétségeket. S minthogy ünnepi színművé kodifikálódott a Bánk bán, többnyire megrögzült az emelkedettebb hangú, pátoszos előadás, amelynek fényét elsősorban a kiváló magyar tragikák sora (Kántorné, Laborfalvy Róza, Jászai Mari, Tőkés Anna) emelte, és jó darabig az előadásokhoz fűződő deklamáló stílus problematizálási kísérlete kizáratott. A jelentékeny alakítások egyes színpadi figurákat határoztak meg, szinte a véglegesítés igényével, mint Szentgyörgyi István legendás Tiborca. Csak az újabb idők (neoavantgárd) színháza vállalkozott a hagyományba merevedett Bánk14 Petur bán sógora, Ráskai Demeter pohárnok a „Vámot valóban / elnyerte Újfalun, mert szorgalommal / töltötte a Királyné kancsóit." 33
