Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Kántor Lajos: A kilencvenéves Korunk történetéből
van az, hogy a labirintus mint alkotás, az emberi erő külsővé vált megnyilatkozása, idegen hatalomként tőrbe csalja az embert, aki tehát saját alkotásának áldozata lesz." A kortársi világ „elidegenedés"-problémája mellé filozófiai-történelmi távlatot társít, ilyen fordulatok beiktatásával, mint az „absztrakt lehetőség" és a „koraszülött realitás", ezt pedig így folytatja: „Egy kissé a sors játéka az, hogy az emberek, akiknek valamikor igazuk lesz, érthetetlen képviselői lesznek egy olyan kornak, amelyhez semmi közük, amely már nem is érti meg teljes egészében őket." Az Ikaroszokat ugyanakkor megkülönbözteti a prófétáktól, a váteszektől, „akik haragosan harsogva a jövő képét meg is teremtik". Bretter gondolatai a szabadság lényege felé szállnak, „a korlátokat szétzúzó tett"-et keresi, látja benne. De fontos mozzanatként jelenik meg az Ikarosz-értelmezésben a „bizonytalan sejtelmekkel teleitatott kamasz", a fiatal test és értelem - és (ismét egy „ide nem illő" fogalom) „a személyiség forradalma". Bretter Ikarosza „többé vált, mint ami volt, átlépte a félelem- előítélet-kényelem korlátáit". Ugyanezen gondolat más megfogalmazásban: „Nem lehet tehát az életérzés legáltalánosabb kategória-párjával jellemezni Ikaroszt; helyzetének sajátossága egy új életérzés megteremtése, a régi tagadása. Alapvonása: a teremtés felszabadult ujjongása, amiben semmi sem emlékeztet a közöny savanyú áporodottságára, a megszokás fásult unottságára." Végül idézve az esszé, a parabola utolsó mondatait, ahol visszatér a filozófiai antropológia szövegkörnyezetéhez: „Ikarosz kitört a labirintusokból, és így megfejtette a filozófiai antropológia egyik sarkalatos problémáját: elsődlegesnek minősítette a tettet az életérzéshez viszonyítva, és a lemondás kifinomult jelzői helyett ismét uralomra juttatta a cselekvést. Ez Ikarosz legendája." Érdekes, mondhatni ígéretes volt ez az 1967-es év, ha ilyen szöveget nem csupán a szerkesztőkbe többé vagy kevésbé beépült cenzor, hanem a hivatalos külső ellenőrzés, a pártcenzúra is átengedett. Mi több, a pár év múlva a pártapparátusba beépült, 1984 októberétől pontosan öt évig, 1989 októberének végén bekövetkezett haláláig Korunk-főszerkesztő Rácz Győző megünnepelte az esszét. Igaz, Bretter és Rácz barátsága ekkor még felhőtlen volt. (Bretter György 1977-ben hunyt el.) Mítosz és valóság című cikkét (1967. 7.) Rácz így összegezte: „Tartalmi és formai értékei alapján Bretter György mítosztalanított mítoszát az utóbbi évek egyik legjobb hazai filozófiai esszéjének tartom. Elsősorban azért, mert benne nem a keresés nyugtalanító tisztázatlanságai és az irodalmiságra való törekvés kínlódásai, hanem az újratalált és a megtalált igazságok szépsége dominál. Közlésével a Korunk hozzájárult annak a tervnek a teljesítéséhez, amelyet Tóth Sándor a lap februári számában közölt programvázoló vitacikkében fogalmazott meg." (Tóth Sándor: Filozófia a Korunkban.) Dialógus. Titkok nélkül „Valóban a legváltozatosabb filozófiai műfajok és formák - az esszé, a dialógus, a képzeletre, fantáziára apelláló szimbólumok és parabolák - alkalmazása szélesebb olvasóréteg számára tenné hozzáférhetőbbé a filozófiai gondolatot." Tóth Sándornak ez a megállapítása nem csupán az Ikarosz legendája által igazolódott, és nem csak a filozófiai írásokra volt érvényes. Gáli Ernő 1967 márciusában elindított egyéni rovata, A dialógus jegyében műfajilag is, főképpen azonban a kitekintés vonatkozásában hozott újat a lapba a társadalomtudományok terén, szeptemberi rovatcikke pedig programszerűen fogalmazza meg, hogy az információrobbanás a folyóirat-kultúrában szükségszerű változásokat hoz. Nem konkretizálja ugyan megállapítását a Korunkra, mondatai azonban hazabeszélnek: „A folyóirat, amíg létezik, elkerülhetetlenül átalakul. Az egymást váltogató szerkesztőségek 69