Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Kántor Lajos: A kilencvenéves Korunk történetéből

Lapszerkesztésünket (általában a sajtót) fenyegető veszély filozófiai gyökereit villantja elő. Kitűnően, mert közvetlenül, szemléletesen megírt cikk - nincs szüksége idegen kifejezések alkalmazására, hogy a hozzáértés, a magas színvonal látszatát keltse; sokoldalú példák (személyes élmény, irodalom). A főlaptestből Sőni Pál tanulmányához (A Helikonlíra modernsége) fűztem még kommentárt, „ugyancsak iskolai tanulsággal", megjegyezve, hogy a román párhuzamok sem csupán díszletként hatnak. A rovatokból kiemeltem a csíki szociográfiát (a három falu ifjúságáról készült felmérést öten írták alá: Cseke Péter, Dali Sándor, Elekes Ferenc, Fejér László és Szekeres Lajos); akkori kommentárom: legnagyobb eredmény - és példa, megírásában is (nem kötelező az élvezhetetlenség!). A Jegyzetekből, figyelmeztetésként, a Korunk aláírással közölt Fábry Zoltán-köszöntőt minősítettem, így: Azért vigyázzunk a stílusvirágokra; zárójelben megneveztem az inkriminált részt: „véres kardként embertől emberig húzott véres toll". Nyilván 1967-ben sem volt kétségem afelől, hogy az antifasiszta harcostársról írottak Balogh Edgár tollából származnak. És még két kiemelés a lap rovataiból: a Märäfegti-i csata: Korunk-szerű a részletközlés (mellébeszélés helyett) - katonai leírás; a másik bejegyzés azt regisztrálja, hogy az egyéni rovatok beváltak, aktív tényezővé válnak, kritikai hang (Dialógus - megfogalmazásában kissé széteső ezúttal).

Negyvennyolc év távolából a fél füzetoldalnyi cetliszöveg átmásolását azért gondolom működőnek, mert egyrészt épp harmincéves önmagámmal szembesít, másrészt azt az időszakot világítja meg, amelyben az ambiciózus ifjú szerkesztőbizottsági tag kollégáiról is véleményt mer nyilvánítani, sőt meggyőződése, hogy ezt nem csupán megteheti, de kötelessége megtenni, a lap érdekében. 2015 végén persze az egykori kommentárok megkommentálása indokolja e szubjektív vállalkozást. Mindenekelőtt: már 1967-ben (és persze az előző években) lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a felsőbb politikai szervek által a szerkesztőségre rákényszerített vezércikkek súlyos terhet jelentenek a folyóiratra. Az világos volt, hogy ezeket a „musz-anyagokat" nem lehet megúszni, csökkenteni a számukat viszont kívánatos volna, és legalább az elviselhetőbb formai megoldásokra kellene törekedni. Ugyanez vonatkozik a román évfordulós megemlékezésekre (Avram láncú, Arghezi). A személyes hang román-magyar vonatkozásban más-más módon nyilvánult meg, Balogh Edgár a történelmi tényekkel cáfolható közvetlen találkozás (láncú - Kossuth) ügyében a realitáshoz közelít, ezt ellensúlyozza a „lelki konkordancia" kiemelésével; Szemlér Ferencnek könnyebb volt a dolga, a költő-műfordító közvetlen kapcsolatukat felidézve szót ejthetett arról, hogy a „növekvő dicsőség-sugarazás" nem feledtette el a román poétával „az apró gyermekkorában Homoródfürdőn szerzett elemi magyar nyelvismeretét".

Arra nem tudok visszaemlékezni, hogy 1967-ben kelt-e visszhangja Balázs Sándor filozófiai alapvetésű, középiskolai emlékekkel indított, és egy logikai-filozófiai lánc kibontásával a cenzúra figyelmét elterelő esszéjének. Beidézett hajdani cetlibejegyzésemben megtalálom akkori lapszerkesztési gyakorlatunk, egyáltalán a korabeli sajtógyakorlat éles kritikáját, a fenyegető veszély kimondását. Az „áttételek" számonkérésével, a verbalizmus gyökereinek feltárásával Balázs olyasmire mutatott rá, amit ha ellenőreink észrevesznek, aligha engedik közlésre a szöveget. A valóság-gondolat-szó-hatás viszony felvázolására a szerzőnek azért volt szüksége, hogy írása utolsó bekezdésében, burkoltan ugyan, mégis megérthetően, az utolsó mondat végére kérdőjelet téve, kimondhassa: „Az ősember mágikus varázsszavait ma már megmosolyogjuk. De vajon mindent megteszünk-e avégett, hogy a verbalizmusnak a társadalmi fejlődésben ma is adott objektív lehetőségétől megvonjuk a valósággá válás jogát?"

A korszak kulcsszavainak, a „varázsszavaknak" az üressége, a valóságfedezet hiánya: ez a hatvanas évek Korunkját is kétségtelenül fenyegette. A jelenség sokféleképpen nyil62