Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Kántor Lajos: A kilencvenéves Korunk történetéből

vánult meg - nem utolsósorban a „kommunista barokkban". Ilyen szövegek szomszédságában a „csíki szociográfia" valóságszaga feltűnést keltett, noha újraolvasva nem tűnik látványos áttörésnek. És valószínűleg érdemes volt hangoztatni, hogy a frissiben (1967 januárjában) indított egyéni rovatok beváltak. Ami persze hazabeszélésként is hathatott, hiszen a Tudományos Szemle élén megszólaló Weiszmann Endrével párhuzamosan (Summa technológiáé az ő sorozatának a címe), az Irodalom-Művészet rovatot végig az év folyamán a Kövek vezették be, az én aláírásommal. Gáli Ernő márciustól jelentkezett, kéthavonta, felváltva Weiszmannal; A dialógus jegyében címet választotta. (Rovatnyitó szövegében Ernst Fischer került középpontba, de Ernő kitért a romániai magyar irodalom- történeti megnyilatkozásokra is, hangsúlyosan „a teljes irodalmi kép helyreállítására".)

A Korunk-profilú közelítés - csupán az 1967. augusztusi szám apropóján - persze más szövegekre is vonatkozhatott (volna), például Mikó Imre emlékező írására Balázs Ferencről (

Rög és nagyvilág), Kányádi Sándor verseire, elsősorban a Kérdések címűre. Már csak a többféleképpen értelmezhető egyensúly érzékeltetése végett a négy szakaszból idézem az utolsó hármat:

Borult-e rád már óceán, nyelved volt-e már celofán, robbant-e szét már szemgolyód, mint a mélyvízből kifogott halaké?

Voltál-e lábon égetett, tépték-e ki a gyökered, faragták-e a csontodat, millió tonna súly alatt nyögtél-e már?

Vertek-e földbe, mint karót, rügyezett-e már két karod, hullattál-e már lombokat, voltál-e üresen maradt fészek a fán?

Ez a fajta versbeszéd minden, csak nem verbalizmus. És semmitől sem áll távolabb, mint a kommunista barokktól.

Régi és új nevekkel

A megújult külsejű, a kor grafikai szintjén álló (a 65-66-os féldilettáns borítójút feledtető) 1967-es Korunk újraolvasását természetesen a januári számmal kell kezdeni, a régi és új témák, a régi és új nevek számbavételével - hogyha nem is madártávlatból, mondhatni történelmi távlatból próbáljuk mérlegelni, milyen is volt az a bizonyos egyensúly, amelyre a korabeli szerkesztőség törekedett. Mi valósult meg belőle - és milyen áron? „Percenként, pillanatonként láthatatlan határidők telnek el a történelemben" - indítja élre helyezett publicisztikáját Lászlóffy Aladár (Az értelem őrhelyén), mintha szabad verset írna. A folytatás megőrzi ezt a történelmi ihletést: „...a huszadik századi emberiség java

63