Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Lengyel András: Ignotus Hugó, a regényalak
a gyermek utáni vágy is csak az ő sajátja lehet, hiszen Ignotusnak, a regény állításával ellentétben, volt két gyermeke is. így végső soron a „nevelői" ösztön is, amely a regényben kettéhasítva, mint Tímár Virgil és mint Vitányi sajátja jelenik meg, a saját szelt hasítása és szublimálása. Bizonyos értelemben, s éppen a lélektani lényeget illetően, Tímár Virgil éppúgy Babits, mint Vitányi Vilmos. A hasítás és a probléma két, markánsan különböző figurába való áthelyezése a regényíró énjének elrejtését és elmesélhető történetté alakítását szolgálta. A Vitányi modelljeként azonosított Ignotusra azonban ez a tőle idegen vonás, a szerző szándékaitól függetlenül, utólag már rávetül. A leleplező olvasás során a modell jegyeként azonosítódik, hiszen az azonosítás azokra a pontokra is kiterjed (jogosulatlanul), amelyek nem a modell, hanem csak a figura sajátjai. Érthető tehát, hogy „kifigurázását" Ignotus rosszul tűrte. Magánlevél őrzi őszinte reakcióját - 1923. január 7-én Fenyő Miksának írta: „A Nyugatnak próbálok majd írni, bár nehéz; nem vagyok érzékeny, de Babits iránt testi utálatot s megvetést érzek." (PIM V. 3181/2/23.) S bár kifelé mindvégig igyekezett őrizni a látszatot, Babitscsal fenntartani az írótársi viszonyt, „regényalakká" válása megrendítette. Lányától tudható, hogy még azt is megbánta, hogy valaha Babitsért exponálta magát. Mi állt a sérelem mögött? Nárcizmus? Nyilván az is, hiúsága (is) sérült. De nem csak az. Vitányi figurájának megalkotása irodalompolitikai, sőt irodalmi szerepét is megkérdőjelezte. Egy olyan sztereotípia kreálódott róla (méghozzá a Nyugatban, egy vezető Nyugat-szerző tollából), amely nemcsak mint minden sztereotípia, lényegét tekintve hamis, de amely éppen szerepének lényegét torzította el, írta át. A konzervatív Ignotus-kép elemei itt, a Tímár Virgil fiában álltak össze egy többé-kevésbé koherens negatív elbeszéléssé. 5 Ha figura és modell viszonyát végiggondoljuk, észre kell vennünk, hogy kívülről befelé haladva csökken az azonosság. A külső momentumok egyezése föltűnő (termet, láb, származás stb.), a szerep, amely a személy társadalmi jelentőségét megadja, már inkább a személyről élő lehetséges sztereotípiák egyike (méghozzá a kedvezőtlenebb), a belső, lelki élet rajza pedig már inkongruens a modellel. Ez a trend lehet a másik ember megfigyelhetőségének, „megismerhetőségének" folyománya (is). A külső jegyeit könnyebb megfigyelni, leírni, mint a pszichológiáikat, amelyek, egyéniséget, szubjektumot alkotva a „legegyszerűbb" ember esetében is fölöttébb bonyolultak és nehezen megragadhatóak. A másik embert általában nem ismerjük jól. Ez a magyarázat azonban, bármennyire indokoltnak látszik is, éppen a lényeget nem magyarázza meg. Mi szükség volt a modell külső tulajdonságaira, ha az emberi lényeg megrajzolásában úgyis eltérünk tőle? Ha úgyis (akarva- akaratlan) fikcionalizáljuk? Ha így tesszük föl a kérdést, akkor csak egy lehetséges válasz adható. A modell személyére, szimbolikus státusára van szükség, „felismerhetőségére", s nem tényleges lelki adottságaira. A modell átnevezése „csak" az esztétikai konvencióhoz való igazodás, a fikcióteremtés (egyik) eszköze, - felismerhetőségének, azonosíthatóságának írói megteremtése azonban valamilyen okból fontos. 6 Egyik fiatal irodalomtörténész kollégám megkérdezte tőlem, miért haragudott Babits Ignotusra? E kérdés, valljuk meg, igen kevéssé szakszerű, de kézenfekvő. Lényeges problémával szembesíti az értelmezőt. Tetszik vagy sem, valódi alkotáslélektani kérdés rejlik benne: Miért formált Babits olyan figurát Ignotusból, amelynek modellje könnyen 58
