Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Lengyel András: Ignotus Hugó, a regényalak

A regény kéziratát az elsők egyikeként olvasó, s „mindenkit" jól ismerő szerkesztő, Osvát éppúgy mindjárt felfigyelt erre az összefüggésre (vö. Szőke 2014: 426.), mint, mondjuk, az emigráns Bécsi Magyar Újság kritikusa, Komlós Aladár, aki szerint Vitányi „Ignotus kaján torzképe" (BMU 1922. júl. 2. 7.). König György pedig, aki felismeréséről magának Babitsnak referált (1921. augusztus 23-i levelében, tehát igen korán), meglepő distinkcióval élt. „Vitányi alakjával kevésbé voltam megelégedve, ez csak mint Ignotus-portrait elsőrendű, a regényalaknak, ki Pista lelke fölött győzedelmeskedik, egy ideálnak kellene lennie, Vitányi azonban még komikus is." Majd ehhez, zárójelben, mindjárt magyarázatot is fűzött: „Annyira elevenül állott előtted Ignotus, hogy még olyasmit is felvettél róla Vitányi jellemébe, ami a kívánt jellemképet egészen fölösleges módon, vagy pláne helytelen irányba tolhatná el. Arra gondolok, mikor elmondod róla, hogy két napilapnak dolgozik, még pedig egy conservativ lapnak és egy progressivnek." (Babitslev 81.) S ha ennyi tanúságtétel nem elég számunkra, azt sem árt tudnunk, maga az érintett is így fogta föl a figurát. Ignotus, nyilvánosan is, elismerte, hogy ő volt Vitányi mintája. Előbb, 1924 elején csak általánosságban, de pár évvel későbbi megnyilatkozása fényében igencsak beszédesen szólt erről. Vallomás című, a Nyugat 1924. január 16-i számában megjelent cikkében így beszélt regényalakká válásáról: „Mialatt nem voltam otthon, a rám, érzékenységemre vagy egyébre való tekintet nem nyűgözte tovább az indulatokat, melyek, mint minden ember iránt, énirántam is felkelhettek felebarátaimban. [...] [Mjondhatom, mesterségünkben nem utolsók voltak, akikből, mint olvadáskor a Münchausen trombitájából, egyszerre tört ki a visszafojtott mondhatnék. Két-három regényt tudok - kimondott szidalmakat s kifigurázásokat nem is említve -, melyek hol mellékfigurának, hol egyenesen hősnek engem építenek ki, vagy meg vagy át. Megvallom, amilyen szamár vagyok magam felől, itt sem ismernék magamra, ha egy-egy életrajzi vagy testi figurámból vett adat bele nem üttetné velem mintegy az orromat, hogy no bibas, itt alighanem rólad van szó. Mondhatom: szerelmes nem lehetek magamba ezen megformáltatásaim után, és sovány vigasztalásom, hogy qui mange du papé, en meurt, s a különben jó íróknak különben jó dolgában az én figurám nem túlságosan sikerült." (Vallomás. Nyugat, 1924. 2. sz., kötetben: TaF 31—32.) Az idegen nyelvű betét (magyarul: Aki a pápától kap enni, belehal) régi francia mondás, a hírhedt Borgia pápa, VI. Sándor udvarában gyakori mérgezéses halálesetekre utal. Itt, mint allúzió, tanulságos szemantikai rétegeket hoz mozgásba, s ha jelentését, megengedhetetlenül, leegyszerűsítjük is, annyi a leegyszerűsítés után is marad belőle, hogy itt az irodalmi élet mérgező légkörére történik utalás. A három évvel későbbi vallomás pedig már mindent nevén nevez. 1927. február 16-án, a Teremtő indiszkréció című cikkében, a Tímár Virgil fiát is szóba hozta, s egy gondolatmenet illusztrációjaként kimondta: „Van e regénynek egy figurája, egy zsidó aforizmaíró, Vitányi nevű, ki kacérkodik a katolicizmussal s általában kacér s magakellető egyéniség. Van ez embernek egy-két adata, mely egyenesen az én életemből vétetett - én talán tragikumot s áldozatot tudok megettük, de kifelé látszódhattak így. A figura inkább érdekes, mint becses vagy jóleső, s akit tükröz, nem teszi tükrébe. Mindenfelé énrám ismertek benne, én magam is - noha becsületesebb önismerettel sem tudom magamat ilyennek, s maga Babits is kijelentette - utóbb mellettem mint társ, mint barát, mint ember, mint költő mellett hitet is téve -, hogy nem engem gondolt vele. Hiába: a tövise megvan bennem, s nem hiszem, hogy Babitsosai ez életben úgy tudnék lenni, mint voltam vele annak előtte." (VI572.) Ebben a beismerésben nemcsak a tényszerű elismerés a beszédes, de a sérelem ereje és tartóssága is. Aki ezt írta, az - tárgyilagosságra és konszenzusra törekvése ellenére is - mélyen megsértett ember. Vagyis, túl azon, hogy elismerte a számára kellemetlen azonosítást, hogy tudniillik Vitányi modellje ő volt, a sérelem is kibuggyant belőle. Vitányi figurája nem egyezett önképével. Enidegennek érezte.

Az igazi kérdés így nem az, hogy csakugyan Ignotus személye szolgált-e mintául a regényíró Babitsnak, hanem az, hogy a minta és a regényfigura viszonya miképpen írható le. Vagy másképpen, konkrétabban kérdezve: mi az, ami a történeti Ignotus jegyeit

51