Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Háy János: A hiányzó láncszem (Reviczky Gyula)
majdnem minden Reviczky-vers, nem ecseteli, hanem sulykolja a világlátásunk egyoldalúságát, az éntől való meghatározottságát, s az ember végül beleun a nagyképű versmondatokba, az önmagukon túlmutatni nem képes bölcseleti állításokba. Veszett a vers eleje, de maradt az utolsó strófa: „Hát ne fordulj vak hevedben / A világ és rendje ellen... / Úgy tekints az emberekre, / Hogy a fold se jó, se ferde; / Se gyönyör, se bú tanyája, / Csak magadnak képe, mása. / Ki sohajtoz, ki mulat. / A világ csak - hangulat." Aztán az utolsó strófa szentenciózus kijelentései is megkoptak, direktségük, élményhiányosságuk miatt, s ma már csak nosztalgikus érzelmekkel gondolok erre a versre, amelynek zárósora úgy fityeg a versvégen, mint egy kabátgallérra ziherejsztűvel odafogott rozmaring. S ez a nagyon odatett mondat végérvényesen a kocsmafilozófia terepére tolja a verset. Három sör után még mindig betalál. Vezér lett költőnk, bár épp vezérnek nem volt való. Benne bíztak a többiek, de nem bízhattak sokáig, hisz a fiatalkori rossz élet meggyengítette az egészségét, és a tüdőbaj, amit akkortájt gyógyítani nem tudtak, végül egészen fiatalon, 34 évesen elviszi. A rossz nyelvek itt persze bevádolják a nemzet aktuális csalogányát, Jászai Marit, aki költőnknek nem egy budapesti tér volt, ahogyan Jászainak sem volt utca Reviczky. Utca legfeljebb Reviczkynek volt a divatos nőidol, méghozzá zsákutca, mert a híres színésznő, akivel együtt fordítják a kor botrányszerzőjének, Ibsennek a darabját, a Babaházat, aminek aztán a költő adja a máig ismert címét: Nóra, ez a híres nőideál épp a betegség elhatalmasodása idején hagyta el költőnket, az akkor még diák Szomory Dezsőért, egy olyanért, aki nemcsak költészetében, de nevében is viseli a szomorúságot. Szeretünk a halálért másokat vádolni, mutogatni és bevádolni az épp arra lévőket, holott a halál jön magától, nem kell követeket küldeni érte. Meghalt fiatalon, leélte azt az életet, amit ponyvaszerzők sem tudnának kitalálni, talán egy ikertestvér, aki a halál pillanatában előkerül, egy lány mondjuk, akinek egy gróf a férje, talán ez az egy mozzanat hiányzik. Nem, késve érkezik, ha bajusza lenne, épp olyan volna, mint a költő. Ráborul a halálos ágyra és sír. Látom ezt a szlovák grófnőt sírni, és mondogatom magamban a Magamnak utolsó sorát, és mosolygok rajta. Reviczky esztétikájában a humor a megértő elfogadás, emiatt neki Jézus volt a legnagyobb humorista. Ezen is nevetek, mennyit változik a nyelv, a keresztét mint viccparádé! Bár a mai értelemben vett humorhoz is köze van szerzőnknek, hisz a századfordulón szárba szökkenő kabarévilágnak alapszerzőjévé válik, a kupiék tőle származtatják magukat. Megértek és elfogadok, nem vagyok hálátlan. Tudom, mit kaptam tőle. Evekig ő volt a támaszom. A költő, aki nem tartozik bele a kánonba, de érvényes. Ez a gyenge fizikumú ember adott nekem erőt, s talán ad ma is az újabb nagyarcú kamaszoknak, akik költők akarnak lenni, s meg akarják magukat fogalmazni a hivatalos irodalommal szemben. Nem vagyok hálátlan, ám amikor odanézek arra a korra, amikor olyan nehéz volt költőnek lenni ebben az országban, nem pusztán a szegénység, az ismeretlenség, a sikertelenség miatt, ami bármely korban lehet velejárója a költészetnek, hanem mert olyan faragatlan volt akkor Magyarország. Műveletlen és avitt. Gazdaságilag a világban volt, de szellemileg a világ végén. Nincs. Nincs az a nemzedék, amelynek Reviczky a vezére volt. Komjáthy Aladárról azt hisszük, sportoló, s róla nevezték el a Császár uszodát, Kiss József csak egy emlék nekem nagymamám könyvtárából, biztos híres lehetett valamikor, gondoltam akkor kisgyerekként, mert olyan komoly kötésben jelent meg a Mese a varrógépről című kötete (1884), benne egy szép kép a szerzőről, amint aranyjánosi pózban tetszeleg. Nem tudják, kinek írnak, mert az a közönség még nem nőtt fel, nincs valós dialógus a világgal, elszakadnak, talajvesztettek lesznek. Világköltőknek hiszik magukat, de a világnak már megvannak a költői. „Szép az ének, szent az ének, / Drága kincs, ha nemzeti. I De a legszebb dal örökké / Általános, emberi" - írja Reviczky Arany Kozmopolita költészet című versére válaszul, s persze nem kis botrányt keverve azzal, hogy fel meri venni huszonkét évesen az ősz mesterrel szemben 40
