Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Háy János: A hiányzó láncszem (Reviczky Gyula)

a kesztyűt. És ezzel a pengeváltással elindul a magyar irodalom legócskább, máig tartó feszültsége, a népi kontra európai vita, amely vitát már az elejétől fogva érdekemberek gerjesztettek, mert épp nem azt értette Arany a versen, amit belemagyaráztak, s nem épp azok ellen támadt, akik ellen később kijátszották, s persze Reviczkynek, aki rajongott Aranyért, esze ágában sem volt kétségbevonni az ősz mester igazságait s a nemzethez való ragaszkodást. Hazug vita indul ekkor, mert nincs nemzet kontra világ, és fordítva, ezt mindenki tudja. De nem a hazugságával van baj, hanem hogy semmi építőt nem hozott a magyar szellemi élet számára. Az egész vita betegesen provinciális, és bármely oldalon érvel valaki, csak a provincialitás mellett érvel. „Ha megírnám a magyar irodalom történetét, írja Reviczky, jeligéül Vörösmarty sötét refrénjét használnám: Nincsen remény!" S szomorú, de ezt a jeligét írhatnánk még ma is a magyar irodalom épületére, ahová belépve azt a mondatot találjuk szerzőnkről, hogy „tizenkilenc-húszéves korában már megtalálja a hangját". Szétnézünk a teremben, nagy a sürgölődés, egy csomó ember keresi a hangját, s mások meg kényelmesen elhevernek a karosszékekben és kereveteken, mert már megtalálták.

Nem kellünk, ezt élte meg Reviczky és a haverjai. Ha nem kellünk nekik, mondták, ők sem kellenek nekünk. Arisztokratikus felsőbbrendűség jellemzi a gondolkodásukat, zsenitudat, kiválasztottságban való hit. Belemenekülnek a saját maguk gyártotta karanténba, hogy biztonságot leljenek legalább egymás között. Nézek erre a korra, s ahol ezeknek az íróknak kéne lenni, persze ott vannak, de valójában mégsincs ott senki és semmi. Ok volnának a hiányzó láncszem, ha nem hiányozna onnan Petőfi és Ady közül egy láncszem.

41