Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
deztem, hogy az út túlsó oldalán hatalmas dinnyeföld van, s azt az Isten is nekem teremtette ide. Mert én bizony dinnyét fogok lopni! Már léptem is át az utat sze- gélyző akácoson, aztán úgy megdöbbentem, mint talán még soha. Az akácbokroktól, vagyis az úttól mintegy 20-25 méterre, mintha engem várna, botjára támaszkodva állt a kerülő, vagy ahogy felénk mondják: a csősz. Nem volt választásom: egyenesen hozzá mentem, s az üdvözlések után dinnyét kértem tőle. Kérdezte, ki vagyok, mi vagyok, hova tartok? Nem lehettem nagyon bizalomgerjesztő alak számára, mert gyanúsan méregetett. Ahogy minden kérdésre válaszoltam, s megbizonyosodott róla, hogy valóban Kiss János a nagyapám Nyírparasznyáról, megenyhült. Azt mondta, ismerte nagyapámat és a Kiss családot, derék emberek, s menjünk a kunyhójához, mert ott lehűtött dinnyével fog megkínálni. Ezt a szerencsét! Valóban jól tartott dinnyével az öreg, én meg faltam, mert két napja alig ettem. Mikor útnak indított, alig tudtam már lábamra állni, s szinte teljesen besötétedett. Azért biztattam magamat, hogy nemsokára célhoz érek. Mikor elértem Parasznyát, és az elején Erzsiké néném házát, alig álltam már a lábamon. Zörgetni kellett, mert be volt zárva a bejárati ajtó. Végtelenségnek tűnt, amíg Erzsiké néném előkerült, s mikor gyanakodva ajtót nyitott, egy ideig csak nézett rám - nem ismert meg szakállasán, bajuszosan. Végül összecsapta kezét csodálkozásában, s szinte betámogatott a házba. Özvegy volt már, és unokaöcsém, Sankó, akiből végül is végre pap lett, szintén otthon volt. Nem győztük kibeszélni magunkat. Másnap - és harmadnap - végigjártam a még meglévő és ott is lakó családtagokat. Szörnyülködtek viszontagságaimon, s hogy sem apám, sem anyám nem tudják, hogy itt vagyok. Nagyon örültünk egymásnak - régen találkoztunk, s ki tudja, mikor majd legközelebb. Mert nagy ez az ország! Négy nap múlva Erzsiké néném vonatra való költséggel, s anyámnak egy megtisztított kakassal bocsátott utamra. Csavargások II. Az egyéves kihagyás után, iskolakezdés előtt hagytam magamnak egy kis időt a már szokásossá váló nyári csavargásra. Mivel az újságírói pályáról akkor még nem mondtam le, úgy gondoltam, hogy elzarándokolok Kecskemétre, a Petőfi Népe című megyei újság szerkesztőségébe, s megpróbálok tőlük egy hivatalos támogatói iratot szerezni arról, hogy az újság külső munkatársa vagyok. Ez, úgy gondoltam, arra is jó lesz, hogy a rendőrök ne zaklathassanak, s amerre járok, beengedjenek az esetleges rendezvényekre, s a hivatalok, gazdasági vezetők irodái is - szükség szerint - megnyíljanak előttem. A megyén belül, szülőföldemen képzeltem el barangolásomat. Mégpedig, ahogy korábban is - még ha rosszul sült is el - autóstoppal. Édesanyám nagyon féltett az újabb kalandoktól, hiszen anyagilag sem igen tudta fedezni, vagyis nagyon kevés pénzzel kellett nekiindulnom. De végül mégiscsak nekiindultam egy sporttáskával, benne egy kis száraz étel, pár ruhadarab és egy, a könyvtárból kölcsönzött könyv: Szabó Dezső: Életeim című önéletírásának első kötete. Mégpedig úgy gondoltam, hogyha a kecskeméti főutat akarom elérni, akkor Pestszentimre mellett elmenvén, délnyugati irány32
