Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

kákon kívül egyetlen gyümölcsöt sem találtam. El voltam keseredve - irány visszafelé. De akkor megint ötletem támadt: hátha az ösvényig nyúló kezecskékben találok gyümölcsfát. Közben eldöcögött mellettem egy hosszú tehervonat, s átvillant az agyamon, hogy nem jobb lenne-e valamelyik vagonra fölugrani, de aztán csak hagytam, hadd menjen a maga útján. Viszont a gyümölcsfát illetően jól számítottam: már a harmadik vagy negyedik kertaljban fölfedeztem egy gyümölcsfát. Átléptem az elválasztóbokrokon, s gyorsan föl a fára. Közben a ház udvarán szörnyen ugatni kezdett a kutya, aztán körben a többi is, a gazda kijött a házból, nézelődött a vasút felé, de lassan visszament. A kutya kitartóan ugatott, futkosott az udvaron, de nem jött le a kertbe. Én meg szilvafára találtam, körülöttem rengeteg szilva - jól belakmároztam vele, és gondolva a jövőre is, táskámba is sikerült elég sokat „elmentenem". Elégedetten mentem vissza az állomásra. Hamarosan jött is Pest felől a „fekete vonat", s ahogy számítottam, tömve volt munkásokkal. Befurakodtam egy kocsi belsejébe - hiszen aki ott van, az már bizonyosan messziről jön, gondoltam. Jól számítottam. Mikor végre lámpásával utat tört a kalauz, jegyem rég lejárt, s így csak úgy úszhattam meg a dolgot, hogy gyanútlanul továbbmegy a szundikáló utasok között. így történt, s Debrecen felé már ülőhelyem is volt, vagyis végleg „védettséget" élveztem. Debrecenben az állomáson aztán, ahogy szétoszlott a tömeg, lefeküdtem egy padra, s hamarosan édesdeden el is aludtam, mert szörnyen fáradt voltam.

Korán virradt, s a kényelmetlen fekhelyen én is korán ébredtem. Úgy gondoltam, megpróbálok eljutni Nyíregyházáig, onnan hátha közelebb van Mátészalka, vagyis Nyírparasznya. Hamarosan mondta is a hangosbeszélő, hogy vonat indul Nyíregyháza felé. Felmásztam egy kocsiba és kényelmesen elhelyezkedtem - a korai órában egyetlen utas voltam. Indult is a vonat, már jött is a kalauz, s én pimasz módon a Szajolban vett, kezeletlen jegyet nyújtottam felé. Már ki is lyukasztotta, mikor közelebb vitte a szeméhez, s megkérdezte, hol vettem ezt a jegyet. Lebuktam. Mindent be kellett vallanom, de jóindulatú emberre találtam. O szívesen elvinne Nyíregyházáig is, mondta, de az sincs közelebb Mátészalkához, mint Debrecen. Azt ajánlja, hogy - mivel még a külvárosban járunk - szálljak le, ott találom mindjárt az odavezető műutat, s azon indulva próbálkozzam tovább. így is lett, s egy kis hajnali ködben indultam neki megint gyalog.

Mit mondjak? Mentem, mentem, egyik község a másik után, de autó, amire fölkéredzkedhetnék, sehol. Ráadásul vasárnap van. Aztán egyszer csak mégis fölbukkant nyomomban egy kis teherautó. Meg is állt, fölvett - építkezéshez szállított anyagot két községgel odábbra. Ez is valami volt. Elmúlt dél, már jól benne jártunk a délutánban - szilvám is persze rég elfogyott s már csak automatikusan lépkedtem -, mikor végre Mátészalka közelébe értem. Csak addig kitartani - biztattam magam -, ott majd megpihenek, mert onnan már csak hat kilométerre van Nyírparasznya. Lassan el is hagytam a várost, rátaláltam a parasznyai útra, s végre leültem az árokparton. S mit ad Isten! - kész cirkuszra érkeztem. Vagy száz méterre az úttól volt a cigánytelep, s a romák hatalmas veszekedésbe kezdtek, harsogott tőlük az egész környék. Az egyik csoport bal felől, másik jobb felől rontott egymásnak, ásó, kapa, vasvilla - minden be volt ott vetve, s éktelen ricsaj kísérte. Aztán, ahogy alkonyodott, hirtelen vége is szakadt a cirkusznak. Én meg fölfe31