Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - Füzi László: A miskei Anteusz: Gondolatok Tóth Menyhértről
Ifjú Gyergyádesz László tizenhat képet adott közre színes reprodukcióban. A képek címei, vagy legalábbis pár közülük: A család, Cica, Felvonuláson, Futballista, Gyerkőc, Kaszálók, Katona, Teherautó, ezek a címek, mint a legtöbb Tóth Menyhért-kép címe, a mindennapi élethez kötődnek. Fontos vallomások, dokumentumtöredékek, mintegy húsz kép a kecskeméti Cifrapalotában őrzött kétezer festményből, a nyolcezer grafikát most nem említem, pedig nem lenne szabad említetlenül hagyni őket. Nem lenne szabad, de mégis ezt teszem, az életmű terjedelme és a zord kiállítási viszonyok ugyanis lehetetlenné teszik, hogy az életművet egészében és alakulásában-fejlődésében, vagyis genetikusán láthassuk. Már Supka Magdolna is azzal indokolta a maga Tóth Menyhért-monográfiájának újbóli és bővített kiadását, hogy a könyv képanyagában „szerepelnek mindazok a fő művek is - a vonatkozó szövegrészekkel együtt -, amelyek festészetének jellegzetes váltópontjai és fehér képeinek végső szakaszában készültek, ám kezdettől fogva ismeretlenek a közönség számára, mivel központi gyűjtőhelyükön, a Kecskeméti Képtárban Tóth Menyhért állandó kiállításaiból - kellő falfelület híján - kiszorulva, a raktárban tárolódnak." A kiállítási lehetőségek azóta romlottak, így Tóth Menyhért festészete csak az aukciós termekben vált ki nagy érdeklődést, másutt sajnos nem. Ha így állunk a fő művekkel, akkor hogyan állunk a folyamatokat, mozgásokat, átalakulásokat jelző munkák sokaságával, kérdezhetjük, okkal. 2. Tavaly, Tóth Menyhért születésének száztizedik évfordulójához kapcsolódva, a Népi Iparművészeti Gyűjteményben kiállítást is rendeztünk, ez a többes szám a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyekhez való tartozásunkra utal, a kiállítás az említett Forrás-számból nőtt ki, létét pedig két embernek köszönhette, Pintér Lajosnak és Kriskóné Dávid Máriának. Pintér Lajos a szerkesztőtársam, amikor a Forrás említett számát szerkesztettük, megkérdezte, nem kellene-e kiállítást rendeznünk Tóth Menyhért munkáiból a szerkesztőségünk melletti Kápolna Galériában. A kérdésre azonnal nemmel válaszoltam, nemmel - mert nem tudtam elképzelni Tóth Menyhért képeit az általunk is használt galéria puritán terében, még akkor sem, ha ezt a teret az elmúlt három évben megszerettük, s számos kiállítást rendeztünk benne. Akkor viszont, amikor a Forrás említett számáról beszélgetve Kriskóné Dávid Mária részéről hangzott el a kérdés, egyetlen pillanat alatt igennel válaszoltam. Mária a Népi Iparművészeti Gyűjtemény vezetője, így azonnal foglalkoztatni kezdett a kérdés, vajon miképpen élnek-léteznek majd Tóth Menyhért képei egy olyan világra visszautaló tárgyi környezetben, amelyben megfogantak. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a magyar népi iparművészet kiemelkedő darabjait bemutató múzeumi tér nem azonos a huszadik század középső harmadának magyar falusi környezetével, ha nem lettem volna vele tisztában, akkor maga Tóth Menyhért figyelmeztetett volna erre: „Anyáink idejében földpadlós szobában ringott a bölcső, az volt a jó - mondja a pap -, no, de a gümőkór az én lábamat vitte el... ! Parasztháznak az apró falak, magos tető alatt, ez a nemes arány és szép hagyomány - mondja az építész, hát a tuberkulózis?!" 78
