Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 7-8. szám - "Én Fokvárosban is büszkén voltam magyar": Törös Károly Dél-Afrikából hazaköltözött úszóedzővel Kriskó János beszélget

nevem volt már. Végül döntöttem, 1979 telén hazajöttem. Érzelmileg nagyon megviselt, két hetet sírtam, mielőtt rászántam magam a hazautazásra. Szó szerint teljesen letörtem.- Milyen félelmek voltak benned? A szüleid itthon éltek?- Mindenki itthon élt. A szüléimét a távozásom óta mindössze háromszor láttam, mert nem kaptak több kiutazási engedélyt, az öcsémet, húgomat szintén, a legfiatalabb öcsémet egyszer sem, mert katona volt, és így nem utazhatott külföldre. Szóval úgy jöttem vissza, hogy a családot alig láttam, a barátaimat is csak azért, mivel a legtöbb barátom válogatott úszó vagy vízipólós volt. Velük rendszeresen találkoztam meccseken vagy versenyeken, sőt, aztán én vittem ki Belgiumba a magyar csapatot, és játszottam is ellenük. Velük tehát rendszeresen találkoztam. Mindig ők vittek haza ajándékot a családnak.-A családtagjaiddal levélben tartottál kapcsolatot vagy telefonon?- A leveleinket állandóan cenzúrázták. Azért leveleztünk is, csak oda kellett figyelni. Virágnyelvet használtunk. A mai napig őrzöm azokat a leveleket.

Szóval így kerültem akkor haza. Még emlékszem, hogy Csapó Gáborral meg Zalatnay Saroltával mentem szilveszterezni '79-ben.-A Yale-ről azért tértél vissza Belgiumba, mert volt ott egy nő, akibe beleszerettél.- Az a nő elvált miattam. Két gyereke volt. Először azt javasolta, hogy menjünk Amerikába. Volt pénze, a férje is fizetett a két gyerek után, és azt remélte, az apja is segíteni fog bennünket. Igen ám, de én kezdő edző lettem volna a Yale-en. Ha egyedül lettem volna, vállaltam volna, de így már, leendő családfenntartóként nem tűnt nagyon vonzónak az egyetem ajánlata. Az én ötletem volt, hogy menjünk inkább Dél-Afrikába. Ott éltek a hölgy szülei. A papának gyémántbányája volt, meg szőnyeggyára. így kerültünk Fokvárosba. Nem azt bántam meg, hogy odaköltöztünk, mert a mai napig is imádom Dél- Afrikát, de az nagy hiba volt, hogy a leendő apósomnál laktunk, és én ott dolgoztam egy évet a szőnyeggyárában. Én voltam a menedzser, de nem az én világom volt az üzleti élet.- Miben volt hiányérzeted?- Nem a sport révén kerültem oda. Én, aki már válogatott edző voltam Belgiumban, plusz én voltam a legjobb vízipóló-játékos az országban, aki megjárta az Európa Kupát is! Dél-Afrikában senki nem ismert, nem volt semmi sportkapcsolatom. Elölről kellett kezdenem mindent.-1984 elején járunk. Dél-Afrika ekkor még apartheid rendszer?- Igen, akkor voltak a crossroads-i zavargások. És a papa szőnyeggyára a Crossroads mellett volt. Az általam vezetett szőnyeggyárban volt 80 fekete és 40 színes munkásom. A színes bőrű munkások többnyire afrikaans nyelven beszéltek.-Ez a búrok nyelve.- Ez a búr nyelv, valóban. Én voltam a menedzserük, de nem tudták, hogy értem a nyelvet. Nem mondtam soha, mert angolul beszéltem velük. Többször előfordult, hogy lopták a szőnyeget. Hallottam, ahogy megbeszélték a részleteket, szóltam a biztonságiaknak meg a tulajdonosnak, hogy ma éjjel egykor itt és itt szőnyeget próbálnak kicsempészni a gyárból. Elkapták őket.

A menedzseri karrieremnek az vetett véget, hogy a feketék akkor 90 centet kerestek óránként, ami majdnem azonos volt az amerikai dollárcenttel, sőt valamivel jobb is volt annál. Akkor 1 dollár 96 dél-afrikai centet ért, tehát valamivel jobb volt a rand, mint a

135