Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 7-8. szám - Gyarmati György: "Közénk valók, hozzánk tartoznak": Kettős migráció Magyarország keleti és nyugati határán, 1988-1989 folyamán
Jó, jó, de mi történt a határon végül is sikeresen átevickélő befogadottak sokaságával? „Semmilyen direktíva nincs arra vonatkozóan, hogy meddig alkalmazandók az elkövetőkre a határsértőkre vonatkozó törvények, és mikortól, mitől kell őket menekültnek tekinteni" - rögzíti a határőrség nyírbátori kerületének parancsnoka, Heizer György ezredes, az előző évi tapasztalatokat összegző 1989. február 3-i beszámolójában.32 A pőre tényközlést - kicsit utánagondolva - Örkény István-i groteszk utánzatnak is tekinthetnők, ha a szövegkörnyezet nem támasztaná alá, hogy „felfelé" szemrehányó, indulatos kifaka- dásról van szó. Úgy tűnik, hogy ezen a tisztázatlan helyzeten még a genfi menekültügyi konvencióhoz való 1989. márciusi csatlakozás33 is alig segítette a kérdéssel a terepen, naponta „élesben" szembesülő határőröket. A „naponta" kitétel félig-meddig pontatlan, mert a menekülők az éjszakai, hajnali órákban voltak a legaktívabbak, s ehhez volt igazítandó a határőrök szolgálatának „csúcsideje" is. Ugyanilyen ellentmondásos volt a menekültek gondozását, „saját lábra állását" elősegíteni hivatott igazgatási láncolat helyzete, kezdve a - már említett - Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes vezette Tárcaközi Bizottságtól, el egészen a legkisebb érintett község tanácstitkáráig és ügyintézőjéig. Utóbbiak Népfronttal, Vöröskereszttel, ébredező egyházi karitatív szerveződésekkel kooperálva egyfelől - szó szerint - minden tőlük telhetőt megtettek! Másfelől a szervezeti hierarchia bürokratikus tehetetlenségi nyomatéka vitte a segítőkészség nehezen kalibrálható hányadát a „majd elintéződnek a dolgok" bizonytalankodásba - főként a menekültkérdést intézményhálóval kezelni kezdő 1988-as évben. A belügyi drill reflexei és az ezerszálú humanitárius segítségnyújtás napi aprómunkája feszültek egymásnak. Minden a tárgykörben született irat „Szigorúan titkos!" minősítést visel,34 egészen odáig, hogy Ibrányban, Tyúkodon, Porcsalmán stb. kiutaltak ezer vagy háromezer forintot a befogadott új életének elindulásához, vagy egy áttelepült család csemetéjének diákotthoni elhelyezését kezdeményezték. A fedél alá jutás, munkához segítés előmozdítása evidens volt: minden lakásra, szállásra alkalmas helyet feltérképeztek a régióban, közületeket, vállalatokat kapacitáltak munkahelyteremtésre - megtoldva azzal, hogy az áttelepülők esetében ne vegyék nagyon szigorúan a képesítési kritériumokat. Egy abortusz elvégeztetése, illetve a pro forma román állampolgárságú szülők menekülés után született gyerekének „magyarként" való anyakönyvezése már macerásabb volt. Összességében azt dokumentálják a források, hogy azok a helyi hivatalnokok, akikről a közvélekedés azt tartotta, hogy - úgymond - „csak kávézgatnak irodáikban", lefegyverző szemfülességgel, ötletességgel használták közben a telefont: társhatóságoktól a kisiparosokig, téeszektől a gmk-kig mindenkit „belekompromittáltak" a túlról érkezettek segítésébe. Közben még arra is jutott idejük, hogy a diszkrét esetek kezelését segítő direktívák kimó- dolására noszogassák a már említett tárcaközi bizottságot. Egyetlen tevékenységük volt bevallottan „tendenciózus": minden áttelepülőt arra ösztönöztek és „kapcsolati tőkéjüket" is arra használták, hogy minél többen menjenek tovább az ország belső megyéibe - ha lehet, a Dunántúlra.35 Nem volt nehéz felmérniük: holnap, holnapután végeláthatatlanul érkezik a következő menekültkontingens... * 32 MNL. SzSzBML. Nyírbátori Határőr-igazgatóság iratai XXIV. 1601/66. 33 Kaszás Veronika: Diplomáciai megoldáskeresés az 1987-89 között Magyarországra érkező erdélyi menekültek helyzetének rendezésére. Magyar Kisebbség, 2011. 3-4. sz. 112-136. old. 34 MNL. SzSzBML. XXIII/51-67. Megyei Tanács titkárának, illetve szakigazgatási szerveinek iratai. 35 Nincs adatom arra, hogy végül is mennyien kerültek a Dunántúlra. A Budapesti Rendőrfőkapitányság állambiztonsági részlegének 1989. évi beszámolója szerint román területről „Budapestre 1989-ben kb. 12 000 menekült érkezett", s közel fele, 5378 fő itt (is) kapott a külföldieket ellenőrző 106
