Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 7-8. szám - Egy ember három néven: Georg, György, Niszán: Hirschmann Györggyel Szabó Ildikó beszélget
a lichthofra néző ablakon kiugróm. A dupla fedelű lichthofban két padlásablak van, ami alatt egész biztos lenne hely, ahova én bebújva meghúzhatom magam. És valóban, december 24-én reggel jöttek a nyilasok, lövöldöztek is, lehajtottak bennünket a ház elé. Én rögtön bevetettem magam a fürdőszobába egy Ungár nevű fiúval. Leugrottunk egy olyan háromnegyed emeletet, és a padlásablak mögött egy pirinyó hely volt, hol hanyatt feküdve, mozdulatlanul lehettünk. Egyszer a nyilasok ki is nyitották az ablakot, látták, hogy ott nincs senki, élettelen minden, mi pedig ott majd megfagytunk. És amikor este már minden elcsendesedett, megnéztem, hogyan tudok visszamenni a fürdőszobába. De oda visszamászni már nem lehetett, viszont jóval alacsonyabban egy ablak volt, amely a földszinti lakásba nyílott. Betörtem ezt az ablakot, Ungár bakot tartott nekem, és láttam, hogy az egy polgári lakás előszobájába néz, ahol éppen a karácsonyt ünnepelték. A cseléd éppen tálcával a kezében jött ki. Intettem neki, hogy ne ordítson. És hozott létrát, felhúztam az Ungárt magammal a törött ablakba. Kicsit meg is sérültünk. A létrán lemásztunk az előszobába, én intettem, hogy „csend, csend!", nehogy a bentiek meghallják, hogy mi ott vagyunk. A cseléd leporolt bennünket, és útnak indított este 8-kor. Száz pengőt adtam neki, ami iszonyatos pénz volt. O rögtön zsebre is vágta. És hát kimentem a szabadba, utána elváltunk. Én ezt az Ungárt többet nem láttam. Gyorsan vettem az utamat a Balaton utca 29.-be, ahol Hella lakott. Ő viszont nem volt ezegyszer otthon. Elhatároztam, hogy visszamegyek a svájci védett házba. Az Andrássy út sarkánál voltam, amikor két gránát robbant néhány méterre. Az, aki mellettem volt, fej nélkül esett le a járdára. Nekem semmi bajom nem történt. Felkeltem, leporoltam magam és továbbmentem. Olyan iszonyban éltem, hogy az ilyen dolgok meg sem ráztak. A halál mindennapos közelségben volt. Fontos csak az volt, hogy elérjek a védett svájci házba. Azért, hogy valami ennivalót kapjak, különböző komissiókat teljesítettem. Az egyik az volt, hogy mindig vettem hat-nyolc újságot, és azt szétosztottam a házban, és azért kaptam egy répalevest, babfőzeléket, lencsét. De másféle feladatokat is elláttam. Egyszer egy zsidó családot el kellett kísérni a Szabadság térre. De a legveszélyesebb január 3-án volt, amikor azt a feladatot kaptam, hogy menjek át a szomszédos Hollán utcába, és értesítsem Lébovits Sándor nejét, hogy azonnal iszkoljanak, mert ürítik a házat, és viszik őket a Duna-partra. A házat a nyilasok megszállva tartották. Megkérdezték tőlem, hogy mit keresek itt, és mondtam, hogy Kovács Bélát. „Jó, megnézzük, hogy ki ez a Kovács Béla, hogy itt van-e, adja ide a személyazonosságiját." És amikor odaadtam, az őr bement a házmesterfülkébe, én azonnal eliszkoltam, és visszamentem - most már minden irat nélkül - az Újpest rakpart 9.-be. 1945. január 4-én reggel nyilasok és rendőrök hatoltak be az épületbe. A három-négyszáz lakót a ház előtti térre lezavarták. Húsz-harminc percig tartott, míg a ház összes lakója lejött oda. A különítmény parancsnoka akkor hozzám fordult, hogy „Maga, leventesapkás fiatalember, kérdezze meg - mondjuk - Gomulka testvért, hogy a ház már zsidómentes-e, és hogy indulhatunk-e tovább". Én fölmentem a negyedik emeletre, megkérdeztem az illető nyilast, hogy mehetünk-e, és ő mondta, hogy igen, üres a ház. Én lementem, tisztelgésre tettem a kezemet a leventesapkához, és mondtam, hogy „Én, Kovács Endre levente alázatosan jelentem, hogy azt üzenik, hogy nincs több zsidó a házban, mehetünk, mehetnek". Intett nekem, hogy menjek el, azt hitte, hogy én nem a ház lakója vagyok, csak egy arra vetődött levente. Megjegyzem, hogy a zsidókat nem a Duna-partra vitték, hanem a gettóba, ahol tudomásom szerint mind túlélték ezt a még további két hétig tartó megpróbáltatást. Mivel kijárási tilalom volt, bevetettem magam egy hatalmas irodaépületbe, és egy íróasztal mögé bújtam. A nyilasok oda is bejöttek, benéztek, hogy van-e zsidó, látták, hogy nincs, kimentek. Órám nem volt, de gondoltam, hogy most már lejárt a kijárási tilalom. Kiléptem az Újpest rakpartra. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Végül elmentem a sógorom szüleihez, akik a Veres Pálné utcában laktak. A földszinti lakásban laktak, betettek a fürdőszobába, 91
