Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 7-8. szám - Mayer János: "Ennek az idegen földnek kell a hazánknak lennie…": Az elűzött észak-bácskai németek beilleszkedési problémái Nyugat-Németországban

megteremtését jelentette, melyet a „termékeny együttélés" alapfeltételének tekintettek. Míg az 1950-es évek kutatói az integrációt alapvetően gazdasági kérdésnek tekintették (és így gyakran már ekkor lezárt folyamatnak értékelték), az 1970-es, 80-as években megjelent publikációk sora mutatott rá, hogy a kérdésnek nagyon erős kulturális és érzelmi oldala is van.13

A szociológus Marion Frantzioch szerint az integráció mértékét és sebességét eszerint három alapvető faktor határozza meg, mégpedig a befogadó társadalom nyitottsága, illetve zártsága, a bevándorlók és befogadók kötődése, valamint a kulturális hasonlóságok a két csoport között. Frantzioch szerint a beilleszkedés mértéke az „integráció klasszikus triászával" (

kommenzalitás, kommercium, konnubium) mérhető is. Elűzöttek és befogadók egyenrangúságának a legbiztosabb jele szerinte a konnubium (két csoport biológiai-szociális keveredése házasságkötés révén).14

A történész Andrea Kühne szerint az integráció objektív és szubjektív aspektusokból áll. Az objektív aspektusok első lépése az ún. szocioökonómiai integráció, mely gyakorlatilag a régi hazában elveszett vagyon újrateremtését jelenti. A társadalmi beilleszkedés legfontosabb része a helyi lakossággal kialakult viszony, többek között ebbe tartoznak az egymással kötött házasságok is. További lépcsőfokokat jelent a kulturális (együttműködés különféle egyesületekben), politikai és a lakhely szerinti integráció (vagyis hogy ún. menekülttelepen vagy őshonos lakosok környezetében él-e a vizsgált személy). Nem szabad azonban arról sem megfeledkezni, hogy a beilleszkedésnek van egy legalább ennyire fontos szubjektív aspektusa is, melyet az egyén személyes élményei, származása, életkora és készségei egyaránt döntően befolyásolnak, és amely nehezen mérhető.15

Több alkalommal szó esik írásunkban az elűzöttek különböző generációiról. Az első nemzedékbe azokat soroljuk, akik már Magyarországon megházasodtak, faluközösségükben elfoglalták a helyüket, és az elűzetés időpontjában annak normái szerint önállóan éltek (nagyjából az 1920 előtt születettek). A második generáció (kb. az 1925-35 között születettek) az elűzetés idején fiatalkorú volt, a falu hierarchiájában a háború miatt nem foglalta el a helyét, házasságot csak az új hazában kötött. A harmadik generáció tagjai az elűzetést kisgyermekként élték át, vagy már Németországban születtek egy menekült családban.16

Kutatásaink során az elűzött és ezt követően Nyugat-Németországba került észak-bácskai németek integrációjának számos aspektusát vizsgáltuk a fellelhető források és a szemtanúk visszaemlékezései segítségével. Mostani írásunkban e bonyolult témakör három lényeges elemére koncentrálunk: az elűzöttek befogadására és elhelyezésére, az őshonos lakossággal kialakult viszony változásaira, valamint „szocioökonómiai integrációjuk" (tulajdonképp gazdasági talpra állásuk) főbb eredményeire.

13 Oberländer, Theodor 1959: Lehre der Eingliederung, der Integration. Bonn. Müller, Karl Valentin 1953: Heimatvertriebene Jugend. Eine soziologische Studie zum Problem der Sozialtüchtigkeit des Nachwuchses der heimatvertriebenen Bevölkemng. Kitzingen am Main. 43. o. PFEIL, Elisabeth 1959: Die deutsche Flüchtlingsforschung. München.

14 Frantzioch, Marion 1987: Die Vertriebenen. Hemmnisse und Wege ihrer Integration. Berlin. 189-237.

15 Kühne, Andrea 1993: Eingliederung? Was ist das? In: Immo Eberl (Hg.): Flucht, Vertreibung, Eingliederung. Baden-Württemberg als neue Heimat. Sigmaringen.

16 A Németországban született gyermekek a szó szoros értelmében természetesen nem „elűzöttek" vagy „menekültek", ám a menekültekre és elűzöttekre vonatkozó jogi szabályozások és a befogadó közösségek menekültként tekintettek rájuk.

21