Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Nemzet, nacionalizmus és a vándorlás

jesülését. Ha az illető ellenáll a vándorlásra késztető (külső) erőknek, akkor elkerülheti a nemzeti belefoglalás általa ellenzett megtörténtét. Akadnak ugyanakkor olyan helyzetek is, amikor épp a vándorlás útján mentesülhet az illető a nemzeti belefoglalás terhe alól, s eközben mégiscsak módja nyílik a társadalmi (mobilitással megoldott) érvényesülésre. Ezt az opciót a Közép- és Kelet-Európából az észak-amerikai földrészre, főként az Egyesült Államokba való tömeges kiáramlás jelentette a 19. század végén és a 20. század első másfél évtizedében. Ennek során a kivándorlók ténylegesen nem disszimilálódtak saját etnikai (nemzeti) csoportjuktól, hogy ekként tegyék teljessé az esetleges politikai (állampolgári) befogadásuk által előkészített integrációt választott új hazájukban. Kezdetben legalábbis többnyire még nem szakadtak ki eredeti etnikai (nyelvi, kulturális) közösségükből, ennek ellenére képesek voltak előre vagy feljebb lépni a társadalmi ranglétrán; az óhazában elérhetőnél összehasonlíthatatlanul kedvezőbb kereseti és jövedelmi viszonyok közé jutottak ugyanis választott új hazájukban.

Minderre a magyarországi szlovákok szolgálnak talán a legjobb példával. Ok, akik tömegesen áramlottak Budapestre (is), ami elmagyarosodásuk előtt egyengette az utat21, nagy számban távoztak egyúttal Amerikába is. Az utóbbi esetben nem kényszerültek gyors ütemű akkulturációra ahhoz, hogy társadalmilag mobilak lehessenek. Azzal, hogy az elhagyott országban elérhetőnél számottevőbb (bér)jövedelemhez jutottak a kinti munkavállalással, és egyúttal az otthoninál humánusabb életviszonyok közé is kerültek ottani életükben, olyan „nemzeti" belefoglalásként került sor amerikai integrációjukra, amely nem feltétlenül követelt azonnali és szükségszerű akkulturációt. Más kérdés, hogy amennyiben tartósan kint ragadtak, előbb vagy utóbb, leginkább a leszármazottjaik életében elkerülhetetlenné vált számukra is a disszimiláció, az amerikanizálódás „választása". Nem lehet, nem szabad azonban a migránsok akkor és ott meghozott döntéseit a később realizálódó nem szándékolt következmények fényében megítélni. Fontosabbak ez alkalommal a rövid távú következmények, amelyek a viselkedés akkori tényleges mozgatórugóira vetnek fényt. E tekintetben pedig konstatálhatjuk, hogy az Amerikába távozó szlovákok nemhogy disszimilálódtak volna eredeti etnikai közösségükhöz képest új hazájukban, hanem egyre jobban hatalmukba kerítette őket az éledező szlovák nacionalizmus, ami korábban különösképpen nem is hatott rájuk.22 Nem túlzás kijelenteni, hogy az amerikai szlovákok, mintegy a tengerentúli kivándorlás hatására váltak a magyarországi szlovák nemzeti öntudatosodás legfőbb élesztőivé.23 Ami abból eredt, hogy amerikai környezetben a bevándorló közösségek nem (a magyar) anyanemzethez, hanem sokkal

21 Katus László: Szlovák politikai és társadalmi élet Budapesten a dualizmus korában. In: Gyáni Gábor - Pajkossy Gábor, szerk.: A pesti polgár. Tanulmányok Vörös Károly emlékére. Csokonai, Debrecen, 1999. 137-151.

22 Ez a nemzeti közömbösség újabban vizsgálni kezdett történeti kérdését veti fel. Vö. Austrian History Yearbook, XLIII. 2012. 21-188.

23 Ladislav Tajták: Slovak Emigration: its Causes and Consequences. In: Juliannas Puskás, ed.: Migration from East-Central and Southeastern Europe 1880-1940. Akadémiai, Bp., 1990. 86-878.

12