Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Nemzet, nacionalizmus és a vándorlás

tés nemzeti ágenseit, magát a liberális nemzetállamot. E tekintetben semmilyen érdemleges különbség sem áll fenn az ún. államnemzeti és az ún. kultúrnemzeti, újabb fogalmi megközelítésben: a polgári (civic) és az etnonacionalista nemzetépítési stratégiák között. Mindkettő egyaránt él a belefoglalás és a kirekesztés eszközével, ha nem is pont egyazon ismérvek szerint gyakorolja az integrálást.18 Nem állítható tehát, hogy a francia, vagyis az államnemzetiként számon tartott civic jellegű nacionalizmus és nemzetépítés feltétlenül demokratikusabb (liberálisabb, toleránsabb) nemzeti belefoglalást (integrálást) valósított meg az állítólag a leszármazás és/vagy a kulturális-etnikai elvet favorizáló közép- és kelet-európai népek (államaik) eljárásaival szemben.19 Visszatérve a francia példához, vajon mitől demokratikusabb, humánusabb, toleránsabb az a nemzeti belefoglalás, amely szigorúan az állampolgárság megszerzéséhez köti a nemzethez való tartozást, és ezzel egyszersmind kiiktatja, sőt egyenesen tagadja is az eredeti etnikai (kulturális, leszármazási) kötöttségek legitimitását? Akként viszi tehát keresztül az ott meghonosodott gyakorlat a nemzeti integrációt, hogy kirekeszti a folyamatból az egyes adottságként ható identitásokat. Mi sem bizonyítja jobban a francia nemzettudat ezen belső ambivalenciáját, mint Ernest Renan közismert megfogalmazása. Renan egyidejűleg hangsúlyozta a politikai közösségi akarat kivételes fontosságát, az intézményes franciaság nemzeti dimenzióját és a közös nemzeti emlékezet, a francia etnikai öntudat melletti egyértelmű kiállást.20

A migránsoknak maguknak is szüntelenül dönteniük kell elhagyott nemzeti közösségükhöz (és annak államához), valamint az új hazájuk népéhez (és államához) fűződő viszonyukról. A dilemmájuk így summázható: (1) ha állampolgárként, tehát politikai minőségben betagozódnak a (modern) nemzeti közösségbe, akkor meg kell, hogy fizessék ennek árát, és ez pedig akkulturációt (kultúravesztést) von maga után, ami egyenértékű eredeti etnikai identitásuk feladásával, és egy másikkal való felváltásával. A nyereség abban mutatkozik, hogy észrevehetően megemelkedik ily módon a modern társadalmi szerveződés körülményei közt számukra elérhető társadalmi mobilitás esélye. (2) Ha viszont nem kívánnak vagy nem képesek integrálódni (asszimilálódni), akkor a lehetségesnél rosszabb eséllyel pályázhatnak a társadalmi érvényesülésre. Igaz, identitáskrízisen sem esnek át ez esetben, mert nem vagy alig kényszerülnek arra, hogy akkulturálódjanak, és ezzel elkerülik a kényszerű identitásváltást.

A beolvadás és a kívülmaradás szempontjából múlhatatlanul nagy súlya van tehát a vándorlás során meghozott egyéni döntéseknek, amelyek könnyíthetik, ha automatikusan nem eredményezik is, a nemzeti asszimiláció folyamatába való közvetlen bekapcsolódást; de éppúgy gátolhatják is ennek a folyamatnak a betel18 Rogers Brubaker: „Civic" and „Ethnic" Nationalism. In: UŐ: Ethnicity Without Groups. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 2004. 140-143.

19 A kétfajta nacionalizmus ily értelmű szembeállítását legszélsőségesebb módon Haus Kohn hirdeti: Hans Kohn: Nationalism: Its Meaning and History. Robert E. Krieger Publishing Company, Malabar, FI. , 1982. 30., 51-52.; John Plamenatz: A nacionalizmus két típusa. In: Bretter Zoltán - Deák Ágnes, szerk.: Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995. 55-56., 64.

20 Ernest Renan: Mi a nemzet? In: Bretter Zoltán - Deák Ágnes, szerk.: i. m. 171-187. Renan értelmezéséhez vő. Gyáni Gábor: i. m. 84—85.

11