Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - H. Szabó Sára: A Tanár Úr: Emlékezés Szekér Endrére, egykori magyarirodalom-tanárunkra
116 ösztönző vagy elnyomó hatásmechanizmusát. Mindehhez azonban a korabeli kultúrát, történéseket fel kellett fedeznünk. Láttunk korabeli divatot, szobabelsőket, az akkori tech- nikát, és így jutottunk el a művet teremtő kor szellemének feltárásához. Most érzem csak, hogy milyen nagy közvetlen hatással volt tanulmányaimra és érdek- lődésem kialakulására. Talán Ady Endre La Bruyère lovagról szóló írásának felolvasása után kezdtem el francia nyelvet tanulni, először tanfolyamon, aztán egyedül. Nem tudom, hogy erről honnan értesült Szekér tanár úr, de gyakran kérdezte tőlem az órákon, hogy jól ejti-e ki, vagy hogyan kell helyesen mondani a francia szót. Nekem akkor nem tűnt furcsá- nak, de a 60-as években nem volt divatban, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel tanítványának egy tanár. Ő már akkor el tudta ismerni a tanítvány tudását, és ezzel „szárnyakat adott” neki. Pedig nem hiszem, hogy akkor ismerhette Magyarországon és magyar nyelven a kortárs modern reformpedagógia (Freinet, Waldorf) nézeteit, ennek ellenére ösztönösen ráérzett jó pedagógiai érzéke alapján, és alkalmazta azokat a mindennapi munkája során. Ha ritkán írtunk dolgozatokat, és a javítás után irományaink később kiosztásra kerül- tek, kedves tanár urunk saját kritikai megjegyzését humorba csomagolva adta át a fel- készületlen diáknak ilyen szavakkal: „anyaszomorító” vagy „apaszomorító”. Miközben mosolyogva mutatóujjával fenyegette meg a szégyenkező, de nem megszégyenített „zöldfülűt”. Igazán nem lehetett rá haragudni. Néha nyelvtanórákat is beiktatott, főleg, amikor már szorított az érettségi. Nem is rémlik, hogy hogyan tanította meg a mondat- elemzést és a szabályokat. Még a komoly nyelvtani szabályokat is humorral fűszerezve adta elő, és észrevétlenül megjegyeztük azokat az ő interpretálásában. De valahogy tud- tuk a nyelvtant is. Nem lehet véletlen, hogy sokan lettek éppen magyarirodalom-tanárok közülünk. Bár éreztük kimondatlanul is, hogy Szekér tanár úr inkább az irodalom órák szabadabb atmoszféráját kedvelte jobban, mint a szigorúan szabályokba fűzött magyar nyelvtant. Nem emlékszem egy hangos szavára sem. Nem is kellett fegyelmeznie soha, hiszen olyan érdekesen beszélt, hogy önkéntelenül figyelt rá még az irodalmat nem kifejezetten kedvelő tanítvány is. Nem tudom, hogy mi volt a titka. (Bár, a mi osztályunkban még egy pofon is elcsattant, de más tanár óráján.) Velem külön is foglalkozott iskolai ünnepélyek és szavalóversenyek előtt, amelyekre ő nevezett be. Nagy izgalommal és remegő térddel mondtam fel a kötelező és a szabadon választott verseket a versenyek előtt a fizikaszer- tárban, miután magam megtanultam. Nagyon féltem, hogy mit fog szólni, de mindig csak egy-két tanácsot adott. Az egyik iskolai versenyt Arany János: Vörös Rébék balladájával nyertem meg. A városi versenyen „csak” második helyet értem el Piros Ildikó után (aki ma már Kossuth-díjas színésznő). Egy másik alkalommal Szabó Magda egyik hosszú háborús versét tanultam meg és mondtam fel neki, amikor kiderült a verseny előtti utolsó pilla- natban, hogy az utolsó két versszak lemaradt szeleburdiságom miatt (mivel az a másik oldalon volt). Ekkor tanár úr nagyon ideges lett, arca szinte lángolt, és kapkodta a levegőt. Én meg el akartam süllyedni a szégyentől. De akkor sem kiabált velem, pedig megérde- meltem volna felületességem okán. Máig sem tudom felfogni ezek után, hogy hogyan fért bele szűkös idejébe az önképző- kör és az irodalmi színpad vezetése, ünnepélyek, író-olvasó találkozók szervezése, mivel folyamatosan tanulmányokat írt és folyóiratokat szerkesztett napi munkája mellett. Az irodalmi színpad műsorát minden évben megújította. Az egyik évben Szophoklész: Elektrájából és O’Neil: Amerikai Elektrájából adtunk elő jeleneteket. Másik évben G. B. Show Pygmalionjából játszottunk egy részt. Az egész osztályt magával tudta ragadni, bár volt, aki nem szerepelt ezekben a jelenetekben, mégis szívesen segített jelmez-előállításban vagy az aláfestő, illetve kísérőzene „szerzésében”. Még arra is volt gondja, hogy ne csak a drámairodalom klasszikusait ismerjük meg ilyen élményszerű módon, hanem a kortárs
