Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Péter Márta: bardo földön és túl: vers
86 feledve magast, feledve, ’miért jött, még ha szenvedésre is. mert az emlékezés könnyen zárul, hogy bírja földiségét, de végül mégis nyílni kell, látni és tudni mindent, s talán ez a sejtés, sötét ajtó bennünk, ’min túlra igyekszünk, akarat ellenében is. de én biztos nem akartam még az ajtót nyitni, mögé vetni pillantást (úgy hiszem), amikor fejem szorítva két kéz fölemelt, és testem nyakamon himbált, és gyerekként megadtam magam, létnyugodva hagytam, hogy talpam levegő simítsa, hogy a levegő tartson, mintha függve úsznék, csak szabadulni ne akarjak, ne kiáltsak- kapálózzak és vártam a földet érést, azt is csodálva, mily erős a nyak, amely közti létben tart, erősek izmok és csigolyák, nem szakadva is között , ahol jártam e világban túlnan. de megint születtem, visszajöttem, mint annyiszor. miért? tán valamiért kellett, vagy anyaölt nem tudtam zárni semmi mód, lökött a vágy meg a közti félelem, valótlant valónak vélő hitem , a határtalan idejű bolyongás (és a forgatagbeli szokás-múlt), így hiába a bardo járólényen túli képessége, kilencszeres emlék-képe, mindfeletti tudás-adomány, ha zavar támad, a jó rossznak, a rossz jónak tűnik, s bár a tanács idéződik (vágytól, taszítástól szabadon, a nagy egykedvűség állapotába térve meglelni igaz lényeget, megfelelő anya ölet, ahol világosság uralkodik, lépj be oda), sokszoros a lehetőség. sokféle a hang, a nagyság, színezet, és kuszáló, mint a félelem, s ha vonzás és taszítás ösztönöz, ha rossz hajlandóságtól nehéz szabadulni, harag és szenvedély hat, a figyelmező víziók összefolynak, taszítanak-csábítanak, s a lény bezuhanhat anya ölbe, és magcseppek egyesülő örömében tudat-ájulatba tér, s aztán ovális formában érlelődve , és ölből kilépve szemeit nyitja, kutyakölyökként. kutyaólban ébred, de lehetne hangya a bolyban, rovar vagy bogár egy lyukban, és lehetne borjú, kecske, bárány vagy malac a disznók között, és vannak más szenvedtető síkok is, de hogy téged ily csapás ne érjen, utasítsd el magadtól a vonzás-taszítás érzéseit, zárd az anyaöl küszöbét és állj ellen, most komolyságra és tiszta szeretetre van szükség. tekintet volt, állatkoponya-fény, kérdett és sugárzott, míg apróval léptem üres dobozhoz (s gazdája sapkát emelt a szégyen-pillanathoz), de a csupasz sors-tekintet, a szeretés szótlan természete, bölcsességes csöndje a kutyában eloldott külső világtól, kihajoltam síró ágként, és sejthetetlen, hogy az állat tűrte vagy szerette az embert, ahogy a költő fabula-farkasa, ki szépnek látva a lényt be is ment a házba, megállt a szoba közepén, s nem mozdult onnan soha többé. nyitott szemmel állt egész éjszaka, s reggel is mikor agyonverték. földi bardot járó, tiszta szívű állat , te őrzöd az ember szívét, megőrzöd épen, ’ki beteg hóbortjában hangszálad veszi, hogy ugatni, kutyául szólni se hall- jon, csak szolgáló tárgyként bír el színpadán, és te mindig megbocsátasz. és sok állat megbocsát, mert szíve tiszta, béketűrő , ahogy mondta egy lóra valaki (e veszélyszót), felékezve saját sötétet, állatnak ember árnyát. és
