Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - Báthori Csaba: A vesztes igazsága
fold kebelébe, vagy a tenger mélyébe leszállani, hol az arany és gyöngy terem; de tán nem kevésbé szép, egy magas hegy tetejéről, vagy épen a léghajóból széttekinteni. /.../ Én igazán mondom, hogy egy fenséges légi utazásra örömmel eltökélném magam, ha tudnám is Icarus sorsára jutok azaz: feláldoznám agyam azon hártyácskáját szívesen, melynek átrepedése észvesztést eszközöl, csak néhány évig teremthetnék magas, magas müveket... Az Ikarus, húsz évvel később, összeköti a két távlatot: a hős megcélozta a magasságot, de a mélységből, a vízből beszél, a zuhanás után, halála előtt. Mi teszi olyan modernné ezt a fausti vagy madáchi verset? Talán a hősiességre bátorító felhívás? De hiszen ma alig van mód a nagy tettekre, életünk nem a hősiesség nyersanyaga, manapság, úgy tűnik, még erre is ritkán adódik alkalom. Vagy a versben modellált szokatlan mellékérzések érintik meg az olvasót? Igen, csak lélek adhat értelmet a vereségnek. Mert mit szoktunk meg? Hogy a kudarc után a vigasz hangjait halljuk. „Katonadolog." De Tompa még csak azt sem sugallja, hogy minden vigasz hamis. Hanem azt sugallja: minden vereségnek van értelme. Nem a békesség felé mutató nyugalom tónusát keresi, hanem a kezdeményezés magasz- talását próbálja megindokolni. Lehet, hogy papi mivolta erősítette meg benne ezt a teológiai meggyőződést (vagy azért szegődött papnak, mert magyarázni tudta a szenvedést?), annyi bizonyos, hogy szemlélete a magasság vonzerejét keresi, a felfelé zuhanás indokait és szentségét. Nem ő találja ki ezt a képzetet, felbukkan az már Angelus Silesiusnál, a többi misztikusnál vagy Hölderlinnél is, de a kevesek egyike, aki máig hatóan tanúsítani képes ennek a fájdalommal egybekötött számyalás-éthosznak az igazságát. Tompa gondolkodásának ez a vertikális alaptulajdonsága kiegészül más részideákkal, és igazi anyagszerű himnusszá teszi a verset. A költő tüzes, néha az eszméletlenségig kolerikus, emésztő tombolását a vérmes igék és jelzős szerkezetek egész serege árnyalja (az idézett levélben: melynek átrepedése észvesztést eszközöl): Vergődöm, remegni gyáván, szédültfeje stb. A merészség nem önmagában eszményül itt, hanem a többi „mellékerénnyel". Csak párat sorolok a hullámzásból: kezdeményezőkészség, túlélést célzó elszántság, a teremtés mámora, a zuhanás gyönyörűségének hangsúlyozása, a levegő (a semmiség vagy semmi) ellentmondásos magasztalása. Ikarosz személyes sorsa dereng fel a szövegben, de nem a bűnbánat tükrében. Lehet, a vers azzal hajlít magához, hogy azt sejteti: a modem ember belső világa nem egynemű érzések összessége, hanem bonyolult és bonyolódó, egyenként talán nem is nevesíthető, egymással átitatott, egymást gerjesztő érzelmi mozzanatok egymásutánja. Ha gondosan ráfülelünk a versre, észleljük, hogy a szöveg nemcsak a főhős etikai minőségét ecseteli, hanem művészi hitvallás is: a teremtés dicsőítése, az alkotás tulajdonságainak kidolgozása (teremts magadnak, / Mit természet, sors megtagadtak!; aztán: A gondolat meg van születve, / Nagy, munkás és örök). De miközben Tompa a nagy vállalkozások veszélyes, ellentmondásos jegyeire irányítja a figyelmet, részegült hévvel részletezi a tántoríthatatlan „vállalkozót". Noha Ikarosz szavai a halál torkából szűrődnek fel, szinte eszményíti a zuhanást, feltételezi a gyönyörrel teli zuhanást. Tompa az esés, a bukás kéjéről beszél (Hölderlin mondja: az égbe is lehet zuhanni), a gyorsulásban felizzó pusztulásról, a modern életérzés önpusztító gyakorlatáról. Mintha a depresszió mintáját is meglelte volna Ikarosz mítoszában, a kéjes halálfélelem, a csúcsokat ostromló halálmegvetés, az „ámokrepülés" egyik ősi gondolati formáját. Igen, a nagy teljesítményekkel berzenkedő élsportoló, az extrém sportolók őse is Ikarosz; de a Himaláját megmászó merészek is láthatnak benne elődöt; mindenki, aki magasra tör és (esetleg) a mélybe zuhan (Egyébként a föld fia kifejezés ugyancsak visszatér majd József Attila egyik versében, A legutolsó harcosban, a zárlatban: Az ucca és a föld fia vagyok. És József Attila egész eszmélete rokon Tompáéval-Ikaroszéval, az utolsó pillanatokig. Hadd idézzem csak egyetlen helyét: én tulmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért sülyedtem mélyre; Egy költőre). 53
