Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 1. szám - Báthori Csaba: A vesztes igazsága

Tudjuk, Tompa idézett levelében azt bizonygatja: nem panteista, mégis már ott hozzáfűzi, hogy a természet legdicsőbb tüneményit nem a mélyben, hanem a magasban látjuk. Mintha a természet ezt a függőleges komponenset tenné meg az emberivé és emberségessé válás mércéjének, s aki ezt az apollói erőfeszítést megteszi, akár csak gondolatban, az halhatatlan. Ezt az ellentett képzetet gerjeszti az utolsó sor: Halandók, merjetek! - tehát aki mer, halhatatlan.

A költő egyik levelében (Hányáról, 1866. március 14-én, Pákh Albertnak) maga bírálja az olvasót: Tudom a publicum azt a szeretetve méltó bárgyuságát, melyet említesz, hogy nem egészíti ki Íróit. Nekünk pedig nem is kell nagyon kiegészítenünk a költőt, ha a vers megdöbbentő hatáselemére figyelünk: Ikarosz a halál előtti pillanatokban sem panaszkodik, hanem minden erőfeszítés szakralitására utal, és mintegy megjósolja, élete folytatódik és örök életet nyer a természetben. Elet jön a meddő szünetre... Ez az és mégis bízni kell-érzés, ez adja meg a versnek nem csak romantikáját, hanem máig ható érvényességét is. Tompa azt súgja: az egyéni bukást az egész természet kozmikus eseménnyé változtatja; ezután megváltozik a természet berendezése, ettől fogva maga a természet az ikaroszi vállalkozás emlékműve. Ikarosz olyan szemszögből látta a világot, amelyet földiek nem ismertek azelőtt, és örök visszhangként megőrzi emlékét kemény kőszirt, ijedt hab és a felhők kéksége. És ha még lendületesebben kiegészíthetnénk a verset, elmormoghatnánk: és mi történt az apával? Hiszen Daidalosz eközben célba ért. Tompa nagyságához hozzámérhetjük a neves lengyel költő, Ernest Bryll tartózkodó dohogását: nem vakmerő égi ostromra van ma szükség, sem zuhanásra, sem hősi halálra. Hanem mire? Arra, hogy alkothatunk-e még? És Bryll azt is megkérdezi: Megfordult-e Daidalosz, hogy megmentse fiát?

Ha az Ikarus nyelvi állagára tekintünk, előbb az igék zsúfolt tömkelegé, hemzsegő dinamikája és zajos halmozódása ötlik szembe. A számuk: az első versszakban rögtön hét; a másodikban kilenc és így tovább. Aztán viszont: régiességük, kissé avatag formaviláguk (Arany, aki épp egyidős volt Tompával, roppant rugalmasnak rémlik Tompához képest; nem beszélve Petőfiről, aki úgy hasít, mint a tegnapi villám). Ezt olvassuk: repűle, miék, ülénk, alkotók stb. Ez a nyelvhasználat Tompánál, úgy gondolom, konzervativizmus, a modernitásnak ellenálló manőver. Arany már nem írt így. És Tompa is tudott volna másképpen, korszerűbben fogalmazni. A hősvilágot hitelesíteni, egy bizonyos hanyag és laza szófűzést megidézni, a mondák és regék légkörét felvillantani... Hogy szinte valami antik tablón elénk vethesse a lebukó antik hőst, akinek alakja mégis diadalmasan, daidaloszosan átszivárványlik az idők fátyolén.

Mert a régiséggel szemben áll ugyanakkor bizonyos fordulatok aktív, lefegyverző sugárzása. Például ahol a Daidalosz-Ikarosz-párbeszédet ábrázolja, a készülődés pillanatait, ott igenis képes robbanást előző feszültséget érzékeltetni. Hallgassuk csak, hogyan ábrándozik apa és fia: A túlpart...! tenger nyomta távol, / mit nem repül át, meg se Iából, / Ki földre született. Ez a tenger nyomta távol fordulat micsoda pazar kép! Elképzeljük: a tenger vize mintha egyre távolabb tolná a túlsó partot, egészen az elérhetetlenségig... Nem azt mondja: tolta, hanem: nyomta. Ez a vers centrális igei gyújtópontja, azt hiszem. Aztán a furcsa, hovatovább hadarva kimondott nem repül át, meg se Iából... Ez a Iából, a maga konkrét anyagszerűségével, egyenesen az újszövetségi csodákat, Jézus vízen járását juttatja eszünkbe, hatókörét mintegy kiterjesztve az antik mítosz pereméig. Mintha Hugo Rahner csodálatos könyvéhez szolgáltatna mellékletet a versnek ez a sora (Görög mítoszok keresztény értelmezésben). Hogyne, hát ezek a héroszok, Ikarosz, Prométheusz, Héraklész, ezek mind testvérei Jézusnak, ködük fel bennünk is az eretnek gondolat. O is a vízen járt, égben járt, és most készül pokolra szállni.

Eszünkbe juthat Jékely csodálatos sora az Apátián éjszakákból: Fák öbliben lábbog a hold- kanú. A lábbog annyit tesz a régi erdélyi magyar nyelvben: lebeg. A Hold-kanu is a vízen jár...

54