Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - Báthori Csaba: A vesztes igazsága
Betöltve éltem hivatása! - A víz sírom hadd ássa, ássa... Kőszirt leszek neki; Habját, melyet szétzúza bennem, Ijedt, zajongó rendületben A felhőkig veti. S lész a hab is, mely rám özönlék, Hogy elrejtsen: -felőlem emlék! Vész, víz ha szendereg, Vagy foly köztük szilaj csatázás, Örökre zeng itt a kiáltás: Halandók, merjetek! 1863 Ikarosz a görög mitológiában az istenkísértő vakmerőség, a megbüntetett nagyzás és henye szertelenség szimbóluma, aki - apja, Daidalosz-építette szárnyakon - megmenekül ugyan az önkényúr, Minosz fogságából, de mivel nem követi apja tanácsait, és túl közel száll viaszszámyaival a Naphoz, a tengerbe zuhan s szörnyethal. Ovidius, a történet forrása, még ezeket a mondatokat is Daidalosz szájába adja: e szárnyakon meg kell találnunk hazánkat (patria est adeunda carinis); repülj középen, ne a széleken (inter utrumque vola). Ikarosz, amint a vízbe esik, még felkiált egyszer: Atyám, atyám, zuhanok (pater o pater, auferor); mire Daidalosz, a boldogtalan atya, aki nem atya többé (pater infelix, nec iám pater), csak ennyit felel: Ikarosz! Valamint: Minosz mindent birtokolhat, a levegő nem az övé (omnia possideat, non possidet aera Minos). Tompa, aki a forradalom bukása után másfél évtizeddel is konokul őrizte eszményeit, nem említi Ovidius patria szavát; de nem kétséges, hogy versében a végzet, a túlpart kifejezések mögött amaz is meghúzódhat. Tompa tudatában a merészség és a bukás, úgy tűnik, a forradalom tapasztalatát is tükrözi. A költemény Ikarosz végmonológja, mintegy a hérosz szóbeli végrendelete. Az eredeti ovidiusi történet már tartalmazza az egyetemes motívumokat: hazakeresés, mértéktartás, kudarcélmény, a levegő (a szabadság) mindenkié. Tompa ugyan a történelmi vereség emlékezetével fogalmaz, de személyes tapasztalatának, emberi természetének, kolerikus alkatának parancsai szerint. A nagy katasztrófát saját életének sötétülése közben hitelesíti, személyes sorsáról most már csak olyan hangnemben képes szólni, mint a haza sorsáról. Ez az összefonódás, mondjuk, a közös süllyedés a vers alapvető lélektani háttere. Többnyire mindenki élete elejéhez köti a végét, - akár boldogan, akár boldogtalanul hal meg. Ez a kapocs költők esetén egészen a szóhasználatig ér. Mintha öntudatlanul bemutatnák: ugyanoda értek vissza, ahonnan elindultak. Valaki szépeket álmodik eleinte, s a végén még egyszer felkopog alulról, amikor már teljes álom veszi körül (József Attila is a De szeretnékkel kezdte, az éhezéssel, és ezzel is zárta: se késed nincs, se kenyered; vagy: Már sokszor alszom úgy a népligetben / mint egyszerű hajléktalan.). Tompánál az Ikarosz-érzés (a magasság igénye, az önfeláldozás készsége, a szenvedéssel befejezett vakmerőség) már korán megfogalmazódik. Húsz esztendővel a vers keletkezése előtt, 1843. június 24-én ezt írja Sárospatakról Szemere Miklósnak: Én úgy érzem inkább szeretnék Endymion mint a Csikóbőrös kulacs költője lenni; vagy az Eötvös 3 versének, honnan világosan kitetszik, hogy én a nap felé szárnyaló sasnak, vagyis a magasan komoly elemnek inkább barátja vagyok, mint a bár víz (érzés) mélyén merengő búvárnak - humornak. Szép lehet ugyan a 52
