Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
54 Máshol már említettem, öccse orvosom volt. Egyszer, míg a lámpa lángján fertőtlenítette soká szikéjét, elnéztem nagy, foltos, rezgő kezét, amely egyszer csak torkom felé kezdett közelíteni, istenem, átvágja a torkom! Ha nem fog édes- anyám, elfutok, és akkor, biztos mozdulattal keresztjelet ejtve, felvágta gugám. Máskor meg mint szellemet láttam késő este, ahogyan jellegzetesen cuppogó kalocsnijában, nagy zseblámpával, városkánkban a negyvenes években csak neki volt kalocsnija, zseblámpája, járta a külváros, a Disznópiac, a Pámbok zegzuga- it. Édesanyám is szerette emlegetni őket, dicsekedett, a doktor úr azt mondta, olyan a vére, mint a gumi, meg azt emlegette még édesanyám, hogy a Terike, Kosztolányi Árpádné minden évben kölcsönkérte a nagyfazekunkat baracklek- várfőzéshez… De térjünk vissza a kis kötet Mesé jéhez, melynek hőse a tenger után sóvárog, és végül hajós lesz a Dunán… „Egy sovány, sárga gyermekkar felkönyökölt a mosóteknő iszamós kávájára. Két tágranyitott szem meredt a mosónőre és egy bánatos hang ismételgette: – Anyám, én tengerész leszek…” Később, nagyfiú korában sem változott meg a tengerhez való viszonya. „Imádta az örökifjú eresarcú vizet. A tenger felé akart menni. Érezte, csak el kellene indulnia, a szíve zenéje szerint lépegetni és rátalálna. De éhes volt, sápadt és nagyon szomorú és ha anyjára gondolt, aki párás mosóteknőkbe sír nagy, kövér könnyeket és fogatlan szájjal nyafogva szidja az életet, nyilalást érzett a mellében. Megállt a Dunaparton. Egy kis hajóállomás volt előtte. Bámulta az apró gőzösöket, a kékruhás hajósokat s az álmos, tétlen vízi életet. Egy hétig csavargott és bámészkodott így. Végre egy este szomorú arccal mondta az anyjának: – Beálltam a hajóhoz… hídvető inasnak. Szomszédjai ugratják, de ő ilyenkor nem szólt, az ajkába harapott és a tengerre gondolt.” Valójában a Mese konklúziójához akarok eljutni: „– A tenger… – suttogta magában fázékonyan, hitetlenül, halkan… – Azt akarta mondani: Az élet…” Az élet az, amit a Tű ben a szobába lépő orvos is megpillant. A Mese végén, szürke, esős, ködös napon „Egy rekedt, borízű hang durván kiáltotta: – Tabán!” Igen, végül ugyanahhoz a végkövetkeztetéshez ér, mint a szintén Tevan- kötetben található Adriá ban, amely egy, az Adrián viharba került kis magyar hajó leírása valójában. „ Valószínűleg… csak azért szédülök, mert nagyon közel jöttem az élethez, a titok kapujához. Minden porcikámban érzem a vizet. Száraz tagjaim a tenger esszenciájában fürdenek. Idegeim követik a hullámok ritmusát. Vérem, akárcsak a tenger vize, állomtalanul forrong. A szájam is keserű már, mint a tenger.” Kosztolányi az élet iránytűjét kereste… Néhány éve a csodálatos kis füredi fordítóházban Szikora-kiállítást nyitottam volt meg, valamint felolvastam egy tengeres versikémet, amelyet a jelen levő for-
