Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
53 tó írólap 9 : „Ha egy élet tartalmát jelszavakban is ki lehetne fejezni, azt mondhatnám, hogy egy irodalmi, tengerre, magyar!’-t kiáltott el. Azt óhajtotta, hogy mi, kik itt élünk, bebörtönözve szentséges nyelvünkbe, lélekben legyünk a szabad vizek hajósai, emelkedettségünkben egyívásúak az emberiséggel…” Mi sem nyilvánvalóbb, gondoltam, mint hogy Kosztolányi a Palics, és hát a Balaton költője, egy tavi költő tulajdonképpen. Izgalmasak a két fürdőhely kisvilágának azonos minőségű finom rajzai, leltárjai. A magyar költészet egyik csúcsa, ahogyan nevezetes Csáth-versében, a nagy történelmi és emberi tragédiát, jelentéktelen kis tavunkra vetítve, hegesztve egyetlen sorban tudja kimondani: „Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom…” Mi van még itt? – kérdi egyik említett leltárjában. És aztán nem tudjuk, Palicsról ír, avagy valamelyik balatoni fürdőhelyről, netán Füredről éppen. Valóban csak árnyalatnyi különbségről van szó, ugyanúgy, mint a fürdőhelyi zongora eseté- ben, nehéz megkülönböztetni, mikor palicsi, mikor füredi, akkor is, ha a Balaton a legnagyobb közép-európai tó, a Palics pedig csupán egy semmis tengerszem, amely mellől elmentek a hegyek... Ám az igazi problémát az jelenti, hogy Kosztolányi ugyanakkor, mint minden délvidéki író, az Adria írója is. Elég a világirodalom egyik legszebb tengerno- vellájára, a Csók ra utalnunk. Meg Rónay György tanulmányára, melyben medi- terrán, sőt etruszk írónak nevezi. 10 Emlékszem, egy időben nem tudtam betelni fotójával, melyen a Lidó homokján heverve látjuk átlósan. Nagyon fontos volt, nagyon fontos ma is számomra ez az átló, az, hogy ott is otthon volt. E fotónak, átlónak köszönve éreztem én is otthon magam például Thomas Mann nevezetes Velence-novellájában. Otthon Velencében, ahogyan Palicson és Füreden. Végül is összeállt volna vízrajza, hiszen a tavat és a tengert egyaránt tintatartónak tudja, akár azt is mondhatnánk, az ő homorú edénye nem más, mint a tintatartó: porcelán tintatartónak, szentségvíz tartónak, az úr azúr tintatartójának, – mely előtt lám, máris megcsillan a márvány írólap. Miközben lám a leplezett tábla felé is araszolva, számomra legkedvesebb regénye, a Nero egyik rövidke mondata is visszhangozva kínálkozik valahonnan: Arca vékony volt, írja, mint a papiros. Csak a folyóját nem leltem, amely valamiféleképpen összekötné e vizeket. És akkor az egyik Tevan-kötetben (valaki, mint egy imakönyvet, szattyánba köttette őket, A szegény kisgyerek panaszai t, az Öcsém et és a többit), a Mese a tengerről és a szegény emberről című kis novellája kínálta segítségét. 9 Meg hát azért is sietek túllépni a plasztikai kérdéseken, mert mintha közben elvesztettem volna jogom plasztikai kérdésekről értekezni. Akkor még ugyanis, amikor füredi megjegyzésem, füredi meghívásom elhangzott, szülővárosom, A költő és a festő című, egyedülálló köztéri szobrának köszön- ve, efféle plasztikai kérdésekben magabiztosnak, sőt szuperiorikusnak éreztem magam, de azóta sajnos valamit nagyon elrontottunk. Ugyanis mi, délvidékiek, kik új irodalmunk ősét egyértelműen Kosztolányiban jelöltük meg, nem tudtunk méltó szobrot állítani neki. 10 TO. Kosztolányi az etruszk , Üzenet.
