Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
52 szöveget írni, amit majd egy leleplezendő tábla, relief (netán mellszobor) előtt fogunk felolvasni, még akkor sem, ha, mint jeleztem, látszólag már el is végeztük a munkát, ha a tűt, a foldozófát állítva központba, már mintha fel is mutattuk volna művének természetrajzát, anyagát, rostjait. Babits, Kosztolányi halála után közvetlen, már-már afféle plasztikai kérdésként fogva fel a dolgot, mert ha ilyen alkalmakkor szólunk, valójában mindig plasztikai kérdéssel állunk szemben, arról beszélt a Rádióban, hogy „A műben is az ember él. Igazában ő tartja életben a művet is, amely mintegy második teste lett neki, szavakból épült test az elveszett sejtekből és rostokból épült test helyett. Kosztolányi szavai épek, mint az egészséges testek, jó tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók…” Talán erről lenne szó, erről a Babits által említett második test ről, ami, még az sincs kizárva, tulajdonképpen Kosztolányi egyik kis Ady-nekrológjára való uta- lás, ahol ugyanis Kosztolányi azt mondja: egy volt a teste a verseivel… Igen, mintha erről lenne szó, a delejességről, ami úgy ránt magához bennün- ket, mint egy tűt, a boldogság rostjairól, amik úgy fonódnak, akár a foldozófa rostjai, hogy a delejesség mellett másik kategóriáját, a boldogságot bevezessük. „Hogyan reprodukálni – kérdi Blanchot egyik titokzatos hőse kapcsán – domborműben egész testének homorúságát?” Engem már ifjúkorom óta foglalkoztatott ez a homorúság. Hogy úgy mond- jam, ez az edény… Tudjuk, Kosztolányi milyen szenvedélyesen figyelte a legjobb barátairól halotti maszkot vevő szobrászok munkáját, hogy aztán ő is úgy öntse szavának anyagát, ahogyan a szobrász önti a gipszet: Itt fekszik az ágyon – írja például a halott Tóth Árpádról: „Nyakát kinyújtja párnák dagályán, ég felé feszítve olyan magasra, mintha egy hosszú végtelen-hosszú rímet üvöltene.” Ez az üvöltve visszhangzó, végtelen hosszú rím például akárha egy nagy tű, akárha egy végtelen karcsúsított, végtelen csiszolt Brancusi-szobor. Ahogyan a foldozófa is akár egy a transylvaniai fafaragás hagyományát felmutató Brancusi- szobor lenne. És ez jutatta minden bizonnyal eszembe egy másik ilyen jellegű, a halott Osváthról írt szövegét is, amelyben így foglalta össze azt, amit tőle, Osváthtól tanult – azért lépek máris túl a plasztikai kérdéseken másik jelzett témánkhoz, költőnk vízrajzához, mert egyrészt az is plasztikai kérdésnek tűnik, a vizet örök- ké mozgó elemnek tudta, s hát az életet magát is úgy ragadta volt meg, mint a nagy erő által létrehozott közvetlenséget, a részletek mozgékonyságát, delejes rezgését, valamint azért is sietek túllépni, kissé immár fel is szabadulva, mert közben értesültem, emléktáblát fogunk leleplezni, ami, ugye, akárha egy vakí-
