Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
43 itt strandoltak, ha nem mentek ki Palicsra, ha nem utaztak le éppen az Adriára, mert a csipkegyárnak az Adrián, Rovinjban is volt nyaralója… Néztem az idős csipkemunkást, a csipke proletárját, és azt vettem észre, hogy a medence oldalán vörös festéknyom csorgott végig. Alig nagyobb egy ecsetvonásnál. Ám éppen ezért, annál intenzívebben. Vér?! Nem, minden bizonnyal csak festettek benne valamit a színházasok, kosztümöt, kulisszát, ugyanis azt elfelejtettem említeni, a lebontott Szabadkai Népszínház raktárát, könyvtárát, sőt próbatermét is ideigle- nesen ide, a csipkegyár üres csarnokaiba helyezték. Egy kamuflált hadiüzembe. Egy kialudt civilizáció csarnokaiba. És a kosztüm- és kulisszafestőknek jól jött, akárha egy talált tárgy, a kis medence. Lám, mondtam, ez a kis üres, sötét medence még használatban! Ki gondolta volna, hogy éppen itt – egy medencében!!! – dolgozik korunk legizgalmasabb színháza?! Talán akkor, gondoltam, Vojnich Erzsébet kis, sötét medencéi is dolgoznak. Csak meg kell találni titkukat. Ahogyan Parti Nagy zseniális szimattal már meg is találta valójában. Meg, Vojnits Erzsébet vizein inzisztálva, az üresség szelíd úszómestereként dolgozva vízképein, Enterivel, a teremőrrel csevegve közben. Azért lokalizáltam bizonyos dolgokat ide, felénk, Szabadkára, mert Vojnits Erzsébet is innen származik (ahogyan Váli is például, meg hát nevét ille- tően Krajcsovics is), valahonnan a Baja és Szabadka közé eső térségből. Bunyevácországból. Volt egy jó nevű archeológus barátom, aki szenvedélye- sen gyűjtötte a régi, helyi fotókat, teljes gyűjteménye volt például a Vojnich- nemzetségről. Egy monumentális nemzetség. Amely valahonnan az Adriáról érkezett, a sós víz, a forró kő mellől, sőt, egy kis túlzással azt is mondhatnánk, dalmátok, ám talán éppen ezért, senki sem tudta úgy megbecsülni, úgy művelni a földet, mint ők. Még ma is, ha Bajáról Szabadkára utazunk, megdöbbent ben- nünket a művelt, minőségi földtáblák látványa. És mi más is lenne a fogódzóm, mint az a vonatkozás, amikor Vojnits Erzsébet csarnokaiban, medencéiben a sötétséget érintem, amikor egyértelművé válik, mögötte ott pulzál valami... Pillanat kérdése, hogy ez a fenekére lapult sötétség, a tömérdek kontaminált üledék, mindenféle könnyű és nehéz vizek negatívja, az ő speciális képzőművészeti alkímiája, melankóliájának mindenféle keserűsége, mert e monumentális csarnokokat is értelmezhetnénk a melankólia csarnokai- ként, afféle képhasadást idézve, átszakadjon. És egyszer csak ott találjuk magun- kat azon az említett tengerszemmé tisztuló – magasodó medencénél. Illetve hát a Mediterráneum csodálatos kis beltengerénél. Parti Nagy tényleg zseniálisan érezte meg a víz, a tenger, ahogy ő mondja, a vízesemények közelségét. Éppen csak hogy nem nevezte meg az Adriát, jóllehet meg is nevezhette volna, hiszen nyaranta rendszeresen éppen arrafelé úszkál, ahonnan a bunyevácok állítólag származnak, Korčula környékén. Nem tudta, hogyan is mondja ki, noha számomra valamiféleképpen már ki is mondta azt, hogy Vojnich Erzsébet valójában egy mediterrán – egy adriai lény. „Egy falikút másik vége mindig a tengernél van, írja Parti Nagy, mindenki onnan kapja a vezetékét… Nézzem meg, mondja Parti Nagy Enteri nevű teremőre, minden ecsetvonás apró hullám-
