Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
44 zás, fodrozás, minden Vojnich-kép remeg a nagy-nagy nyugalomtól, melyet egy baljós föld alatti turbina táplál. Fekszik tehát a tenger szuterénjében…” Erzsi újabb képein a papír, a vászon, az a nehéz, sötét anyag maga kezd gyűrődni, frottázsként formálódni, építkezni, akárha a grafitrudak, grafitkefék véletlen ottfelejtődtek volna a kiemelt reaktorok helyén, s most újra beindulva, valami izgalmas, hol monumentális, hol gyöngéd képi kalandba kezdenének. És immár mintha valami más, kevésbé geometrikus szerkezetű, már-már mesesze- rűen fantasztikus építmények sejlenének, amik talán azt mutatják, ami a gyárak, erőművek előtt volt, ami majd talán a gyárak, erőművek után lesz… Egy csupasz szobát, ahol valami gézszerű anyagot, avagy ismét egy kis színecskét, sienai bar- nát, vörösbarna umbrát, avagy saját azúrt állítanak elő, igen, egy csupasz szobát avagy mesepalotát… Az egyik ilyen építményben magam is jártam, hogy úgy mondjam, gyakran előfordultam. Az történt ugyanis, hogy az utóbbi években valamiféleképpen, már-már misz- tikus mód, sokat beszéltem egy szabadkai házról. Tito perzsa nagykövete lakott az egyik lakásában, azt is említettem, Kurtág György olykor náluk komponált. Ott nem messze Csáth szülőházától, pár házzal a Szellemek utcájától, szem- ben a lassan kettérepedő bácskai Notre Dame-mal, ahol Kosztolányi és Csáth ministrált volt, pontosan szemben a püspöki palotával, melynek egyik furcsa könyvtárosához érkezett volt olykor Pilinszky… Egy napon arra döbbentem, hogy noha szokatlanul sokat beszéltem e házról, sosem is mondtam ki a nevét, azt, hogy valójában ez a nagy, monumentális építmény nem más, mint az egyik Vojnich-palota… Ha az ember először beszél egy festőről, innen-onnan közelít, messziről indul, régi, kihordott eszközökkel, (költői) kategóriákkal próbálkozik. Így vagyok én is, állandóan úgy éreztem, csak közelítek, keringek, még ha lépcsőzetesek is ezek az én kerengőim (csak most látni, e gyárcsarnokok is tele kerengőkkel), jóllehet én eleve festőnk közegében szerettem volna ringatózni, lebegni. Asztalomon előző munkákhoz használt papirosok, könyvek, köztük egy gyak- ran félrecsúszó fekete könyv. Nemrég vásároltam a kisállatpiac ócskás bordűrjén, ahol éppen egy füstszagú filozófiai könyvtárat árusít ki néhány novibazari roma fiú, szinte ingyen. (Lám, a filozófia is a gyárakkal kerül az ócskapiacokra, depó- niákra.) Eckhardt Mester traktátusainak és prédikációinak könyve. Kezembe vet- tem, a szalagnál kinyitottam. És máris a lélek edényéről való elmélkedésnél talál- tam magam. Igen, itt kell majd kezdenem következő írásomat, gondoltam. Attól a pillanattól, amikor is az ürességek eme építményeiben, medencéiben a végtelen kitartott árnyak, a melankólia, a szenvedések sötét keserűségei egyszer csak azt mondják-mutatják, hogy ők valójában a lélek – a megszenvedett fények-színek aranyedényei. Azt, hogy ennyi időt kellett eltölteni, ennyi időt kellett kibírni a sötétségek birodalmában, eddig kellett visszafogni az olcsó, mérges színeket (melyektől nem egy vendégmunkás vakult volt meg a nagy, neves festékgyárak- ban), hogy immár itt-ott szépen átvérezhessék a gézszerű képet… Ezt a szép, szédítő akusztikájú székesfehérvári tárlatot, akárha egy új, más, színekkel átszakadni látszó fürdőszezont, a lélek ama kis aranyazúr beltenge-
