Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
37 »Legendás turk ősünk, vezérünk, Árpád Pusztaszer helyett, ahol megidézni próbálták, Tápén, itt a szomszédságban jelent meg. Eljött azokhoz Árpád, akik Szvatopluktól, Zalántól, s a többi nem hiteles személyektől elvették ezt az országot. S Tápénak a kupaktanácsában, egyszerű magyarok száján az országfoglaló magyarság, tehát Árpád keserű igazsága szólalt meg. Nem megyünk Pusztaszerre, az urak ünnepére, nem megyünk. Ha Árpád apánk tudta volna, sohasem hozott volna ide bennünket. Ünnepeljenek a római pápa magyar püspökei, akiké lett Pannóniáért fizetett aranyos nyergen és féken kívül a föld, a víz, a fű… Így beszéltek, de mindenesetre így gondolkodtak Tápé magyar és bölcs parasztjai, akiknek Árpád Tápén és mindenütt, ahol még nem Amerikában lakik, a magyar paraszt megőrzött valamit az Árpád-hagyományokból. Ezt az országot ma még talán meg lehetne változtatni. Árpád és Tuhutum országát meg lehet csinálni. De csak akkor, ha a tápéi esküdteknek több szava lesz, mint az újságfrázisokkal táplálkozó, úri szolga tápéi jegyzőnek. Ha püspökben és grófban belegázol Árpád és Tuhutum méltó utódja: a büszke magyar polgár és még büszkébb magyar munkás.« Nehogy azt higgyük, hogy Adyval elszaladt a képzelete, és újságírói túlzással idézte meg a tápai történetet, folytatja Ilia Mihály. A Szegedi híradó 1907. szept. 15-i számában riport jelent meg ezzel a címmel: Árpád és Tápéi magyarok. Ady is innen értesülhetett a tápai vétóról. A riport szerint Bonyhai Sándor tápai jegyző az esküdtek és elöljárók elé terjesztette a pusztaszeri ünnepségen való részvételt. A jegyző előterjesztése után pedig egymás után emelkedtek fel a szónokok: Dusi Ferenc, Geczi János, Simó Sándor, Lukács István és azt fejtegették, hogy a közpénz nem arra való, hogy az uraknak sorfalat álljon. Árpádnak már szobrot emeltek, hát elégedjen meg vele, mit akar még. Aztán meg azért sem ünneplik Árpádot, mert az urak nem az ő jelöltjüket segítették győzelemre. Az egyik magyarból kitört a keserűség: Minek hozott bennünket ide Árpád. Hátha ott, ahol eléink vótak, jobb dóguk lött vóna. Nem fizettünk vóna annyi adót… Nem hurcoltak vóna a kaszárnyákba, hogy csunya osztrák tisztek komandírozzák űket… Amikor a jegyző a szégyent emlegette, azt válaszolták neki: Nohát vállaljuk a szégyönt, felelték a tápéi magyarok És egy öreg szittya pedig odahujjantotta: Mönjön ki-ki a saját abraktarisznyájával, de a község pénzéből ne uraskodjék… Amikor Pusztaszeren egy történelmileg nem igazolható legenda alapján létrehozták közpénzen az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparknak nevezett valamit, biztosan nem ismerték a tápai kupaktanács véleményét, de még Adyét sem.” Lám e kruciális kérdésben is Ő, Ilia Mihály szavai segítettek nekem. Ilia szavai, mondatai, amint azt az idézetből is kihallhatjuk, valami egészen különös hang- zásúak, kellemes, meghitt, bensőséges, jóllehet határozott és finom zajuk mintha eddig nem tapasztalt módon érintene bennünket. Sokáig nem tudtam tetten érni, miről is van szó. Első róla szóló írásomban egy, a szobájában látható szürke szőttes felé tapogattam, e szőttesről beszéltem, a népi ihletésű szőttes gobelini szürkéjéről, a szürke szín csehovi (Nabokov által interpretált) érintéséről, később viszont, Hermann Ottó novellája és Móra igen jelentős író-, pontosabban, festő- regényének hatására is 5 minden bizonnyal, észrevétlen a pákász került előtérbe. 5 Móra Ferenc, Négy apának egy a lánya ( A Festő halála új kiadása), Genius Kiadás