Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
33 vagyok e nagy-nagy kismester híveinek. Egész nap a paplanomon tartottam, nem volt erőm megmozdítani a kezem, mást nem is tudtam volna lapozni, csak e kicsi képek kicsike katalógusát, s valójában nem is én lapoztam őket, hanem a besütő gyengéd őszi nap... Azért fontos most ezt a közbülső momentumot is megemlí- teni, mert minden festő között talán Triznya Mátyás volt a legszerényebb; igaz, nem volt nehéz visszahúzódnia, amikor a családban már volt egy nagy festő – Márai is azért járt például hozzájuk, Szőnyi képei felett merengjen –, könnyű, amikor is díszlettervezőként egész városokat mozgathatott, egész városokkal élhetett, mint például a Csoda Milánóban címűben (amit, engedjék meg nekem még ezt a pluszkitérőt is, Gross Arnold 70-szer nézett volt meg). Neki, Triznya Mátyásnak köszönve tanultam meg, mennyi mindent lehet visszavonni úgy, hogy a belső fény közben titkon ugyanúgy fokozódhasson, mint a nagy alko- tásokban. Emlékszem, római napjaink ideje alatt gyakran jártam ki a Campo di Fiori kis kútjához flakonokkal ivóvízért. Ahhoz, hogy megtöltsd flakonod, a szó szoros értelmében le kellett térdepelni a kicsike kút elé. Ott térdepelve a Campo di Fiorin, döbbentem rá egy napon, hogy én valójában egy Triznya-képre kerül- tem. Egy Triznya-képen celebrálok. Igen, az egyik legjobb, számomra legfonto- sabb Triznya-képen, a világ egyik legizgalmasabb terén, ahol naponta nyüzsgő hal- és virágpiac váltakozik, tűnik át kávéházakká, összefüggő kávéházzá Galilei kapucnis szobra-máglyája körül, ott, ahol Pasolinit is felravatalozták, ott a pazar barokk szökőkutak közvetlen szomszédságában, jóllehet ezen a képecskén csu- pán egy kicsike, csupán egy semmis kút látható, amelyhez viszonyítva a mi kere- kes kútjaink bonyolult konstrukciók. A katalógusban volt egy kis Kerényi-szöveg. Naponta újraolvastam. Hallgattam a nagy tudós szavait, a kismestert a legnagyobb mesterek nevének görgetésével magasztaló áriáját. „Das Wort ,aria’ hat Leonardo da Vinci in der lehre der Malerei gebracht. Es war aber die Malerei, die die ,aria’ – die Luft- ins griechische, dann ins italische (italica) Haus – ja sogar instruskische Grab brachte und wenn jemand die Macht der Malerei kennen lernen will, soll er nach Tarquinia gehen, um zu erfahren, wie sie die Wande de graber sprengt – so viel ,aria’ hat die Malerei da hineingetragen. Oder er gehe nach Pompeji, gleihsam als Geshenk des Vesuvs – vom Wunder dieser Macht zeugt.” Azért emlegetem fel ezt a kicsike katalógust, mert ha Ilia Mihályról kezdek beszélni, minden szavam szerénytelennek tűnik, hiszen mindig magamról beszélek, jóllehet én valahol egy szemérmes embernek tudom magam, akinek mellesleg nincs is túl jó véleménye magáról, magamról kezdek beszélni – és sze- rénytelenségem fájdalmasan lemeztelenít, és akkor elbizonytalanodom, Mihály talán érez is valamit ebből a majd minden levelemben-emilemben tetten érhető pánikból. Írni kezdek, megszalad a tollam, és egyszer csak ott állok pőrén kapá- lódzva… Említendő esetünkben ott ültünk, közel a Tiszához, a klinika folyosóján, tán éppen a Pestre felküldött szövetminta eredményére várakoztunk, jóindulatú-,
