Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - Báthori Csaba: A vesztes igazsága
Báthori Csaba A vesztes igazsága Tompa Mihály: Ikarus Miért Tompa? Voltak idők az elmúlt években, úgy éreztem, Arany és Petőfi, a triász két másik nagysága: halkulni látszik. Arany tökéletes formaművész, de látókörének határoltsága feszélyez; csodálatos részlet- és múltismerő nyelvmester, de ősi tudásától a miénk annyira elszakadt, hogy külön lélegzetre van szükségünk az olvasásához és az élvezetéhez; lomha parasztosságában hihetetlen tökélyt képes kikalapálni, de szépsége gyönyörűséget és régiséget egy csomagban nyújt ma már. Petőfi? O, igen, ő ma is mutatja a Napot... de egyre inkább az ujjára figyelünk. Költészetének ma is páratlan elevensége, kedélyének égető sistergése, komponálásának ötletessége, kedélyének szertelen áradása, emberi merészsége, világító értelmessége ma is, ma is lenyűgöző, ki ne tudná. Igaz, néha kissé zabolátlan, hőzöngő, gyerekes, kegyetlen, lármás, hóbortos. És még huszonhatféle. De huszonhatféle őrültségét mindig ellenpontozza az az egyetlen hatalmas értelem, amely költészete kútjából napvilágra kerül. Halljuk őt örökké, de ahogy idősödünk, egyre messzebb szűrődik költészetének dobpergése. Milyen Tompa? Az élete szakaszról szakaszra: merő nyomorúság. Gyermekkori nyomor, korai fizikai bántalmak, bukott forradalom, szegénységben kötött házasság, vidéki porfészkekben gyakorolt papi hivatás (Beje, Kelemér, Hanva), szellemi társtalanság, kopogós magány, két kisgyermekének korai elvesztése, baráti veszekedések sora levelekben és ritka találkozások alkalmával... aztán: panaszos koravénkor, sokféle betegség, vérbaj is? (ki tudja; a versei tudják), az egész világgal szembeni zúgolódás, sikertelenség, végleges elvidékiesedés, majd dühöngő önsanyargatás, magatemetés, halálvágy és ember- és isten- káromlás, halálának idő előtti távirati bejelentése, több ízben is, majd - 1868-ban - őrjöngő megsemmisülés. Idézem őt. A levélrészlet nemcsak a végidők hangulatát, hanem Tompa természetét, történetét, sőt érett költészetének tónusát is jellemzi (Hanva, 1868. március 13-án, Szász Károlynak és Nagy Miklósnak): Újabban az őrűléssel határos állapotba estem. /.../ Egyszerre mint a villám erkölcsi erőmet kigúnyoló, akaratomat fel sem vevő, eltávolítni meggátolni- akaró erőlködésemet nevető, gúnyoló képtelen gondolatok czikáznak végig lelkemen, fejemen. Mint: nyúzott ördög, nagybélű szent, mézes kréta, andalgó hám tündér köszvény, megnyúzott víz, részeg hattyú, veszett bárány úszó ólom, forró jégcsap, szálló szikla veszett szemfény, ügető fül, mázsás pelyhek, piszkos mente /.../ Irgalom Istene! mi lesz ebből és mikor? És valóban, mi lett ebből? milyen, csakugyan, Tompa költészete? A triászban ő az, aki a legmélyebb gondolatiságot, filozófiai tartalmakat éri el; akinél az egzisztenciális kérdések (a létezés, a hit, a semmi, a nemlét, a szerelem ellentmondásossága) a legmagasabb szinten jelennek meg. Minden mozdulata összefügg az önvizsgálattal, a nyugtalanság, szemrehányás vagy önvád valamilyen árnyalatával, a személyes vagy közösségi helytállás parancsaival, a bűnösség-emlékezés-feledés-hallgatás kérdéscsomóival, a szenvedő ember meghasonlásra ítélt sorsával és sorskérdéseivel, a boldogtalanság és 49
