Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Pomogáts Béla: Reformok szolgálatában: Makkai Sándorról
A „kritikai hazaszeretet" fogalma tulajdonképpen a konzervatív reformgondolat következménye volt, és nagy hagyományokat folytatott. Szívesen idézem fel itt Széchenyi István gondolatait az 1834-ben írott, de végül is csak 1872-ben a közönség elé került (ugyanis az 1858-as kiadást a bécsi kormány elkoboztatta) Hunnia lapjairól: „Tökéletesen s hibáink legmélyebb gyökérfenekéig kell tehát magunkba szállnunk mindenekelőtt s minden illúziót félretéve, legelsőben is mibenlétünk erkölcsi nyomorúságát kell őszintén elismernünk. Mindaddig, míg önszeretetünknek, hiúságunknak s gőgünknek csak egyetlen egy bármi parányi árnyéklata keveredik is önismereti ítéletünkbe, mindaddig gyarlóságunk örökké minmagunk túlbecsülésére fog csábítani. S ennélfogva nemcsak tettleg nem fogunk hozzájárulni az oly szükséges újjászületésünkhöz, hanem annak még sürgető voltát sem fogjuk érezni, sőt mibenlétünk valóságát sem fogjuk tisztán látni s elismerni sohasem és így attól lassanként még inkább eltávozunk." A nemzet történetének és magatartásának kritikai megítélése tulajdonképpen a mohácsi vész utáni időktől és a magyar protestantizmus fellépésétől kezdve igen nagy hagyományra tekint vissza, és Makkai Sándor jól tudta, hogy Ady Endre munkássága valójában ezt a hagyományos és szükséges nemzeti önbírálatot szólaltatta meg. A költő hazafiságának erkölcsi emelkedettségére mutatott rá, midőn ebből az erkölcsiségből eredeztette kritikai szemléletét. Ezt a kritikai szemléletet nélkülözhetetlennek tekintette a veszedelmes történelmi körülmények hatékony cselekvésre és önvédelemre késztető nemzeti önismeret kialakítása érdekében. Jól látta, hogy a történelmi Magyarország bukását - az európai hatalmak közönye és rosszindulata, valamint a szomszédos kis népek területszerző mohósága mellett - azok a politikai illúziók és az a dölyfös tehetetlenség idézte elő, amely miatt a magyar politikai vezető réteg képtelen volt megbirkózni az ország belső, szociális és nemzetiségi gondjaival. Hatékony nemzetpedagógiát kívánt szembeállítani a közelmúlt vétkeivel és mulasztásaival. „Aki - írta Ady-könyvében - elmerült a magyar élet tanulmányozásában, az tudja, hogy nemzeti és egyéni szempontból egyaránt ez a délibábos hazafiság és ez az erkölcsi szentimentalizmus volt a mi legnagyobb átkunk és végzetünk. Mivel én még tisztább és nemesebb ifjúságot akarok látni a jövőben, mint az említett jó szándékú nevelők, azért feltétlenül szükségesnek látom a szent pozitívumok hatását a sötét negatívumok ellenképeivel tenni öntudatossá. Semmiképpen nem tartom megengedhetőnek, hogy a nevelő a legkényesebb, de legáldottabb feladatát: a veszedelmekre fölvértező munkát egy helytelenül értelmezett idealizmusból kifolyólag átengedje a véletlennek, az esélyeknek, a körülmények durva és szeretetnélküli támadásainak és romlott lelkű illetéktelenek beavatkozásainak." A történelmi valósággal és körülményekkel számot vető nemzeti önismeretet és az ebből következő magyar reálpolitikát ajánlotta Makkai Sándor az erdélyi magyarság figyelmébe. Meggyőződése volt, hogy ez a kisebbségi létbe kényszerített magyarság csakis a hiteles önvizsgálat és önismeret, illetve a józan reálpolitika eszközeivel lehet úrrá méltatlan és kiszolgáltatott helyzetén. Ennek a programnak a jegyében írta nagy tanulmányait a józan nemzeti önismeret és reálpolitika történelmi hőseiről: Egyedül című 1929-ben közreadott munkájában Bethlen Gábor fejedelem „lelki arcát", Harc a szobor ellen című könyvében pedig gróf Széchenyi István konzervatív reformelképzeléseit mutatva be. Érdemes felidézni azt a gondolatát, amely révén a nagy fejedelemnek azokat az emberi tulajdonságait összegezte, amelyek bensőleg is a személyiség önismerete és önalakítása felől hitelesítették az erdélyi államvezetésben érvényesülő reálpolitikát. Makkai a léleknek arra a küzdelmére mutatott rá, amely végül is a fejedelemre bízott ország érdekében megfékezte a hagyományos „magyar" rossz tulajdonságokat, és kifejlesztette a józan belátás és az ehhez igazodó cselekvés államférfiúi erényeit: „valóban csodálnunk kell, hogy egyébként természetében rejlő és létező tulajdonságait: a heves indulatosságot, büszkeséget, nagyravágyást, melyekből a szertelen magyar bűn sarjadni szokott, mint pusztította ki magából külsőleg szinte észrevehetetlenül, s hogy lett életkorát messze túlszárnyaló tulajdonságoknak: kitartásnak, türelemnek, 103
