Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Pomogáts Béla: Reformok szolgálatában: Makkai Sándorról
irodalom: a „marosvécsi íróközösség" képviselői között - a konzervatív reformerektől a népi radikálisokig kimutatható, tehát ez a stratégiai rokonság és szolidaritás alapozta meg az Erdélyi Helikon körül gyülekező irodalom baráti egységét, amely az egyébként érzékelhető politikai-ideológiai nézetkülönbségeket áthidalva termékenyen érvényesülhetett. Az erdélyi magyarság önismeretét az írók alapozták meg a gyászos emlékű trianoni békekötés után, midőn ez a magyarság idegen uralom alá került, és a kisebbségi sors megpróbáltatásai között ki kellett alakítania azokat az eszméket és eszményeket, amelyek fennmaradását segíthetik. Költők és elbeszélők lettek a kisebbségi humánum szószólói és a kisebbségi „ideológia" letéteményesei. Közéjük tartozott Makkai Sándor püspök is, aki nemcsak regényei, közöttük a magyarországi olvasók körében is széles körű népszerűséget szerzett történelmi regényei, hanem lelkipásztori tevékenysége, egyházi szónoklatai, történelmi és bölcseleti esszéi által is a kisebbségi magyarság legfőbb szellemi vezetői közé került. Ezt a szerepet közvetlenül az állami főhatalom megváltozása után megszerezte, midőn kolozsvári teológiai tanárként és Az Út című egyházi folyóirat szerkesztőjeként, 1922-től kezdve az erdélyi református egyházkerület püspökhelyetteseként, végül 1926- tól püspökeként igen nagy befolyást gyakorolt az erdélyi magyarság szellemi életének és önismeretének alakulására. írói pályája kezdetén két könyvvel hívta fel magára a szélesebb körű közönség figyelmét: Ördögszekér című 1925-ben megjelent regényével, amely az emberi lélek sötét mélységeibe világítva újította meg a történelmi regényműfajt, s Móricz Zsigmond hatalmas erdélyi trilógiája mellett a legtöbbet tett azért, hogy az erdélyi múlt eseményeivel megismertesse a tájékozódni vágyó olvasót, és Ady Endre munkásságáról írott Magyar fa sorsa című nagy irodalombölcseleti és nemzetpedagógiai esszéjével, amely 1927-es megjelenését követve összesen tizenhét kiadást ért meg. A könyv sokatmondó alcíme a következő volt: A vádlott Ady költészete. Makkai a református diákmozgalom felkérésére vállalta, hogy újraértékeli azt a költői életművet, amely létrejötte óta a félremagyarázások és rágalmak kereszttüzében állt. Azok a politikai viták ugyanis, amelyeket a költő korának hatalmi tényezőivel megvívni kényszerült, mindig oda vezettek, hogy ellenfelei nemzeti elkötelezettségét, költészetének nemzeti karakterét vonták kétségbe. Ezért igen jelentős gesztusnak számított az, hogy éppen egy keresztény egyház püspöke áll ki Ady Endre védelmében. Makkai Sándor a magyarság tragikus sorsú prófétájának és legvallásosabb költőjének tekintette Adyt, politikai radikalizmusáról ugyanakkor bírálattal szólott, megpróbálta leválasztani radikális eszmetársaitól, aminek persze nem sok értelme volt, hiszen Ady Endre költészete és az a szellemiség, amelyet a Nyugat és a Huszadik Század körül gyülekező progresszív értelmiség (például Jászi Oszkár és Hatvány Lajos) képviselt, elválaszthatatlanok voltak egymástól. Makkai Sándor mindennek ellenére Adyban látta a háború előtti korszak legjelentősebb nemzetpedagógusát, aki szembe tudott fordulni a magyar uralkodó körök hamis ábrándjaival, délibábos hazafiságával és erkölcsi szentimentalizmusával. „ Igaz - állította -, [...] hogy Ady a magyar költő és a magyar faj sorsának felpanaszolásában sokszor és sokban vad, túlzott, keserű és igaztalan volt, hogy szociális felfogásában tévedett, de viszont kétségtelen, hogy Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet, mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi bűnök ellen öntudatos harcra késztet és önámítás nélkül világosan hirdeti, hogy a nemzetnek, ha élni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű emberi életet kell a maga módján termelnie, s hogy saját vezetését csak saját legértékesebb szellemű és jellemű fiaira lehet bíznia. És én rendületlenül meg vagyok győződve afelől, hogy erre a kritikai szeretetre nemzete iránt soha nagyobb szüksége nem volt a magyarságnak, mint ma, és jaj neki, ha frázisokért és görögtűzért feláldozza ezt a megmentő és megtartó szeretetet." 102
