Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - Porczió Veronika: "Még a nem-én is én voltam": Lázáry René Sándor versei és a szerepvers poétikája

nyűszerrel elbánik / Velem"28 mondatot így olvasva a logikai alany (te) az olvasó váradalmát kijátszva átvált e'n-re. A mondatbeli logikát s a kauzalitást követve a velem alak helyett veled-et várnánk. Ez a megelőlegezett egyesülés a harmadik strófában fog kimondódni s kibontódni, akár mint testi egyesülés: „Süllyedjek sötét / Húsodba, hajló, lágy hullámaidba: örvénylő tested / Termékeny Nílus! Fullassz magadba: istenné teszel! / Mélységeidben hadd legyek csak isten..." Bár a lírai én az, aki a másik sötét húsába süllyed, mégis az én mondja magáról: „tátongó seb vagyok"; és noha a megszólaló az, aki mintegy alámerül a másikba, mégis az én hívja a te-t: „áradj velem szét".

A lezáró strófára, úgy tűnik, az én végképp magára maradt („és lassan mindenek / Magamra hagynak, tűnnek múltjaim... // Elpártolnak barátok, vert hadak, el, Kleopátrám, / El vígabb perc és büszke pillanat, el - kivonulnak / belőlem az égilakók is hars zeneszóval..."). A másikkal való egyesülés istenné tette („Fullassz magadba: istenné teszel! / Mélységeidben hadd legyek csak isten"), most azonban még az égilakók is elhagyják. Az utolsó enjambe ent-ban a korábban említett megoldás ismétlődik, azonban már nem az én-hez kötődő névmás hajlik át új sorba, hanem a te megszólítása: „Hallod, / Szerelmem?" Ez a tagolási gesztus mégis azt sugallja, hogy a két szubjektum („két én") nem válik külön, hiszen a korábban Antoniushoz tartozó tagolási eljárás a vers lezárásakor Kleopátrához kapcsolódik. Kleopátrához, akit „az aposztrophé vizionál számunkra", vagyis a megszólítás révén teremtődik meg. Azonban ha megnézzük, hányféleképpen szólítódik meg29, azt tapasztaljuk, hogy a hang keltette imaginációban nem tud ez az alak rögzítettként, egyféleképpen (egységesként) felépülni. Tehát - ahogyan azt az Önarckép értelmezésekor is regisztráltuk - a szubjektum az identitása összefogójaként, integritása megteremtéséhez (ismét) egy olyan másikat, te-t választ, hív segítségül, aki önmaga sem birtokosa egy integer szubjektumképletnek.

A vers utolsó két mondata („Csillagok: csengettyűk! Fény sistrumai!") zavarba ejtő kettősséget mutat, több szinten is. Elsőként: itt az én azt sorolja, mi az, ami távozik belőle, ez azonban versvégi (és így az egyik leghangsúlyosabb) pozícióban mondódik ki, tehát az olvasóban, hallgatóban ez az, ami leginkább megmarad, mintha csak ez maradna a megszólaló (hangjá)ból. Másodszor: erre a két kétszavas mondatra az a jellemző, hogy míg a mondat első szava a látáshoz, addig a második a hallás dimenziójához kapcsolódik, ám ezek egyszerre érvényesek, hiszen az első mondatban egy azonosítás megy végbe a kettőspont miatt, a másodikban pedig egy birtokviszonyról van szó.30 Tehát ezt a kétféle érzékhez köthető tapasztalatot egyszerre kell érzékelnünk. S mivel ezeket az én hangoztatja saját személyiségével kapcsolatban, így az énre vonatkoztatva is kétféle tapasztalatunk lesz: (1.) a szemantikailag a hangzáshoz, hangkeltéshez köthető szavak (csengettyűk, sistrum) eloldják a „kézbe fogható" (s így valamivé összeálló) materialitásból a vizuális imaginációban megképződött ént, (2.) a látáshoz kapcsolódók (csillagok, fény) viszont visszarántják a versvégre (látszólag) magára maradó, pusztán hangzássá váló hangot, lírai beszélőt. Azaz éppen fordítva: „visszarántja" - „eloldja" - „visszarántja" - „eloldja". így olvasva egy folytonosan változó én értődik ki a versből, aki feloldódik a te-ben. Abban a te-ben, akit maga a megszólaló én hoz létre, mindig más alakban.

28 Cezúrával elláttam, kiemeltem én - PV.

29 „Kleopátra„te cafka"; „nőstényfáraóm, cigányrimám"; „istenasszony„édes hiszem"; „tedrága szajha"; „királynőm"; „Termékeny Nílus"; „Szerelmem", és ha a fentebbi mondatértelmezést érvényesnek gondoljuk: „egy taknyos méd öreg, / Egy kicsapongó örmény némber".

30 És ráadásul a második mondat is azonosítódik az elsővel. Azaz a csillagok egyszerre jelennek meg számunkra mint csillagok, mint csengettyűk és mint a fény sistrumai.

61