Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Sümegi György: „"Éltem és művész voltam": Telcs Ede szobrász visszaemlékezései
retettel rajzolja édesanyja alakját a változó időben. A legérdekesebb részek a művészet felé irányulásának, az első tapogatózásoknak még bizonytalan, ám egyre határozottabbá váló lépései: a kézi rajzot nem szerető, nem gyakorló rajztanárai ellenszenve („az új rajztanár /.../ örökölte a régi tanár irántam való ellenszenvét"), majd az őt nagyon is vonzó festéktörés Sauer művésznél, és a művészálmok fönntartása, megerősödése: „Nádpálcával se lehetett leszoktatni a rajzolásról." Dicséretre méltó kitartással ragaszkodott az elképzeléseihez: először Pesten próbált szerencsét kőfaragóknál (Stróbl Alajos szobrászművész elutasítását élete végéig érzékenyen, fájón emlegette), majd Bécsbe került Edmund von Hofmannhoz. Amikor már anyagismeretben, egyes fogások begyakorlásában biztos lehetett, beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ahol ösztöndíjakból próbálta fönntartani magát. A szabadkőművesek - látva első sikereit - havi rendszerességgel folyósított összeget juttattak a számára. Helmer majd Zumbusch tanítványaként kitűnő eredménnyel, számos díj nyerteseként végezte el a bécsi akadémiát. Szemléletében, fölfogásásában előrelátóbb, mint amit az akadémiai oktatás egyes idejétmúlt, megcsontosodott elemei sugallnak. Elítéli az antik (gipsz)minták rajzolását („untam az antik fejeket"), s a naturalizmushoz közeli, korszerűbb elv szerint vallja: „szerettem volna én is természet után dolgozni". Vágya teljesült, mivel „az Akadémia második tanfolyamán fejeket mintáztunk természet után". Bécsben kezdett járni művésztársaságba: Arthur Schnitzler, Félix Salten, Richard Beer-Hofmann és Hugo von Hofmannsthal tartozott közéjük többek között. Ezzel a háttérrel és bécsi mesterei ajánlóleveleivel próbált Pesten szobrászi pályát kezdeni. Hiába volt a főváros jó fejlődési, építkezési lendületben (a kiegyezéstől az első világháborúig), kezdő szobrásznak mégsem volt könnyű munkához, különösen megrendeléshez jutnia. Már a megbízások, egy-egy épületdíszítési feladat (ornamentika-készítés, plasztikai értékű mű: dombormű, szobor létrehozása) is komoly szakértelmet s megbízható gyakorlatot, valamint kapcsolatokat követelt. Mindezeken túl ahhoz, hogy alkotóként is megismerjék (az ún. nagyközönség és a szűkebb szakma egyaránt), kiállításokon kellett szerepelnie meglehetős rendszerességgel. Ezzel még nem lett volna problémája, hiszen a tárlatokon való részvételhez csupán szorgalmas és következetes, szívós munkálkodás kellett, valamint az, hogy a beküldött műveket a kiállítási bizottságok bemutatásra alkalmasnak találják. Teles érmeit, plakettjeit, kisplasztikáit és domborműveit rendre kiállította, jobbára a Műcsarnok tárlatain, ezért is született róla ilyen művészettörténeti ítélet: „a műcsarnoki szemlélet szobrászai közül a leginkább említésre érdemes Teles Ede". Kétélű mondat, mivel a műcsarnoki szemlélet évtizedeken át a maradinak, a konzervatívnak volt a szinonimája, de akit közülük kiemeltek, az egyfajta színvonalat mégiscsak képviselt. Teles a bécsi iskolázottsága ellenére a francia éremstílus jegyében dolgozott (a legpregnánsabb képviselője Beck O. Fülöp), s számos érem, emlékplakett egyesületi vagy egyéni megrendelésre (vagy a művész ambíciójából) került ki a kezei alól. Műveit „vagy a rutinosan komponált hűvös klasszicitás vagy a /.../ kellemkedő negédesség jellemzi". Ez utóbbi minősítésre elsősorban a zsánerjeleneteket megrögzítő kisplasztikái sorában találunk példákat. A Magyar művészet 1890-1919 című korszak-monográfiából (Akadémiai Kiadó, Bp., 1981) az eddig idézettek lezárásaként ideírom még életműve summázásaként: Teles „képességeit tekintve szűk skálájú volt, hiányzott belőle a monumentalitás iránti érzék éppúgy, mint a nagyvonalú dekorativitás. Igazi területe a kisműfajokban megnyilvánuló lélekrajz", vagyis a pszichikai jellemző erejének műveiben megnyilvánuló jelenlétét értékeli a művészettörténet. A fönti rövid idézetek képesek bemutatni Teles értékelésének ellentmondásosságát. A napló elé illesztett művészettörténeti tanulmány (Vincze Gabriella munkája) sorra veszi síremlékeit, emlékműszobrászatát, éremművészetét, festő- és iparművészeti tevékenységét, valamint épületplasztikai és köztéri munkáit. Ez utóbbiak megélhetési, egzisztenciális szempontból a legfontosabbak, hiszen egy-egy nagy köztéri munka akár több 110
