Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Kelemen Lajos: Az irodalmi ismeretlen iksz (Gy. Szabó András: Legenda ez is))
Mikszáth, Illyés, Nagy László, Tolsztoj, Thomas Mann, mondjuk egy Sinkával, egy Wilderrel együtt - ne adja isten - félig-meddig már elejtett kincsek? Gy. Szabó András az emlegetett szerzőket, és még jó néhány másik klasszikust, nemcsak olvasott, hanem bizonyos nagyságokat bizonyos szempont szerint, mint beszámol róla, elolvasott újra. Minthogy egy adott aspektus, egy fix látószög kályhájától indul, nem nehéz kitalálni, hogy szillogizmusainak rögein, minden egyéb erőfeszítésével együtt, nagyobbára csakis az aspektusok révén eleve betájolható végkövetkeztetések és konzekvenciák mozaikját képes kiadni, a Legenda ez is. Azzal együtt mégis boldog lehet, aki a rész ekkora bőségéből ennyire közel jut a teljességhez. A kötet egyik fejezetében azonban túlságosan is konokul igazolni akar valamit, ami - tegyük csak a kezünket férfiasán a szívünkre - úgy nonszensz, ahogyan itt előadatik. Az egész csupán azt a százszor eldarált, közismert banalitást hitelesíti, hogy a szellem tartományaiban szinte semmi sem bizonyíthatatlan, noha már a dolog cáfolata is lefektetve vár. Egyébnek ugyanis, mint játékos pamfletnek, nemigen tekinthető a Mikszáth és a posztmodern. Semmi kétségünk nincs afelől, hogy Gy. Szabó András pontosan tudja, hogy a posztmodern elsősorban nem a literatúra őstörténetében fogant irodalmi relativizmus előrángatásával karcolta-metszette meg legártalmasabban az évszázados hagyományokból újuló szépirodalmat. Ahogy a szürrealista kép a legkevésbé sem a múlt századi szürrealisták találmánya volt, ugyanúgy nem az amerikai, illetve francia eredetű prózaválság lovagjainak leleménye sem az epika cserepekre törése, sem a láttatás viszonylagossága, a nagy eredetiségként lobogtatott relativizmus - ilyen alapon se vége, se hossza a posztmodem szerzőinek, s ahogy idevehető volna akár Mikes, idevehető volna Cervantes, s megannyira maga a Biblia. Ennyire azért hadd ne legyen összetéveszthető a kölni dóm az építése közben keletkezett kőporral. Még egy kérdéses írás, a Bálint napja tűnik helykitöltésnek; ez a másfél oldalnyi cikkecske Balassiról, azon túlmenően, hogy benne jól ismert szívügyéről, a Losonczy Anna iránti hiába-szerel- méről és Balassiról esik szó, az égvilágon semmi újat nem mond. Pedig a karcsú könyv amúgy micsoda bőkezű hírverése az irodalomnak! Gy. Szabó András tényleg betartja a szavát. Élményt kínál. Felesleges szakmai halandzsa és túlcifrázott mondatok nélkül, de érdekes módon mégis szemléletes és sokatmondó esszékben (vagy legyen a szerzőnek igaza: tanulmányokban) népszerűsíti az igazán nagy irodalom egy alkalmi válogatottját. Ismeri, amit csak kevesen: elmélyed és komolyan beszél anélkül, hogy száraz, tudálékos fahangon, valamiféle lelki Szaharából levelezne az olvasóval. Tiszta, világos nyelvezet az övé; inkább törekszik csiszolt klasszi- citásra, semmint egyéni zamatokra. Mindamellett például ízléssel átjárt, hatalmas tudásanyagot épít az Idill és utópia helyváltozása, az Egy út két állomása című dolgozatokba. Az ismeretektől jószerivel kicsorduló kútfő és a tárgyszeretet jellemzi az „Elhull a virág..."-ot. Töprengésnek, tanításnak, bámulatos beleélésnek egészen ritka példája a „Minden nípnek az ű nyelvin". Látjuk, hogyan hatja át az érzékeny ember kultúrája és morálja az érintettséget. íme: akik az Egy Nagy László-vers margójára és a Széljegyzet: N. L. és a régi magyar irodalom című értekezésekben mélyednek el, többet is kapnak az alkalmi érintettségnél: örömmel fogják konstatálni: Gy. Szabó András is egyike Nagy László mai, fogékony interpretátorainak. De ahogy a jó közvetítő folyton új terepre telepedik, nem kell-e óhatatlanul is átcsapnia egy kicsit a saját hivatásán? A szakemberek és az úgynevezett szakemberek olykor-olykor egész elrévülten hangsúlyozzák, azért nélkülözhetetlen és okulásokkal teli a klasszikusok, s velük persze az irodalomtörténet szemelgetése, tanulmányozása, hogy láthassuk: ki kinek a sugallatából, kezdeményezéséből, s ki miféle aktualitásból, társadalmi vagy tudományos anyagból, s mily ösztönből nőtt ki; miféle feladatokra látott rá, s utolérte-e egyáltalán ezeket a feladatokat. Magától értetődik, hogy az irodalmi tájékozottságba mindez problémátlanul beleillik. Az originális művek és az olvasók között azonban rejlik egy merőben különös képlet. Tessék ezt egy kissé félreérteni: az ominózus képlet - ne ijedjünk meg a kijelentéstől - megoldható. (Szerzők és olvasók, ti mind költők vagytok.) Csakhogy akárhányszor oldjuk is meg, a képletekben szokásosan szereplő ismeretlen iksz értéke valamiképpen mindig más lesz. Éppenséggel értékeinek variációiban igazolódik. Az irodalmi ismeretlen iksz mindig legenda is. (Magyar Napló, Budapest, 2014) 108
