Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Kelemen Lajos: Az irodalmi ismeretlen iksz (Gy. Szabó András: Legenda ez is))
Kelemen Lajos Az irodalmi ismeretlen iksz (Gy. Szabó András: Legenda ez is) Tanári: a minőség, a példaadó színvonal sajátos keresztelése ez. Az energiák becsületes és gyümölcsöző felhasználásának összegeződése. Ha talán kicsit az öntőformák, képletek alkalmazását, a filisztertiszteletet erősítgeti is. Ami tanári, az a maga nemében megoldott; és megnyerőén magas fokon megoldott. A tanári jelző a professzionalizmusé. Hanem ez okos nobilitásban van egy csepp, tényleg csak egy csepp, mellékíz. „Egyáltalán, létezik-e olyan olvasat, mely akárcsak megközelítően is egybeesik az alkotói elgondolással?" - kérdezi a könyvében Gy. Szabó András. S jó, hogy kérdezi! Az örökké iparkodó könyvesszéírókat mérlegvonásra késztetni: ennek állandóan ideje van. Véletlen volna-e, hogy Babits egy helyütt - örök érvényű kiszólásainak egyikeként, roppant találóan - az esszét az okoskodás műfajának nevezi. Legelsőnek, ha majdnem kész dolgokra alapozottan is, mindenben lennie kell valakinek. Tudjuk, az esszé Montaigne szabadalma. Mit is színtelenítene az ő nagyságán, hogy előtte is születtek esszék? Olyan kiváló kollégák előzték meg az esszé-fundamentum munkálásában, mint például Kolumbusz, vagy éppen Sylvester János. Mindenesetre az esszé (s ne sznobságból, hanem megvesztegethetetlenségünk végett, elegáns fölénnyel ragaszkodjunk ez eredetihez: az essai, azaz kísérleti, átmeneti kompozíció), hatalmas stílusiskola; konstruktivitást, szabadságot, jó szerkesztőkészséget - és intellektuális szigort kíván; meglehet, épp ez utóbbi következménye, hogy az esszé, már ha kellően igényes, valóban okosságra tör. Tehát néha akaratlanul is okoskodik. Vajon esetleges jelenség, vagy valami ravasz tartalmi játék következménye, hogy míg a Legenda ez is kurta Beköszöntőjében a szerző, Gy. Szabó András még csak véletlenül sem veszi a szájára az esszé szót, könyvének alcíme: Irodalmi tanulmányok, esszék. Jó, hát ne akadjunk fenn csekélyke ellentmondásokon. Utóvégre az esszé történetében is adódik ambivalencia; iskolás megjegyeznivaló, hogy a francia esszétípus racionális, levegős, ám meglepetésekre utazik. A klasszikus német esszé viszont iránynak csakis a mélységet ismeri, ahová az emberiét nagy talányaihoz passzoló, úgynevezett végső válaszokért nyomul. A Beköszöntő (amelynek nyilván fontosnak kell lennie, ha egyszer a könyv elején emezt-amazt propagálni hivatott), szóval e Beköszöntő egynémely diktumán muszáj elcsodálkozni. „Igyekeztem - fejtegeti a szerző - élmény szerűen, világosan írni." S aztán hat sorban magyarázza igyekezetét. Minek? Nem természetes kötelessége egy hóembernek, aki (alcím ide vagy oda) esszékkel és cikkekkel áll elő, hogy élményszerű és világos beszédű legyen? Ma persze nem csak minden lehet. Az ember túlmehet mindenen, és innen maradhat mindentől. Értjük tehát Gy. Szabó tanár urat. A természetes is magyarázatot kíván, nehogy félresodródjék az olvasó, és a végén még azt találja hinni, hogy valaki itt élménymentesen, a lehetőség szerint minél kuszábban ad elő; értjük a szerzőt és egyetértünk vele; mikor annyiféle írást ihlet a harc és a kicsinynek naggyá puffasztása, talán muszáj is előre kézbe venni és feltartani az igazolványt. Amúgy a Legenda ez is a szeretet és a lelkiismeretesség sose lebecsülhető könyve. Visszahívás az irodalomhoz. És érvelés az irodalom mellett. „írni annyi, mint elveszíteni önmagunk iránti érdeklődésünket" - mondja Camus. Hát hogyne: egyszeri önmagunknál valami többről, sűrűbbről, teljesebbről, valami szélesebb körűről van szó. Könnyen előfordulhat, hogy a Legenda ez is írói indítékai között nem a legelső, de ettől függetlenül ugyancsak esedékes és aligha észre nem vehető sajátsága a kötetnek az, hogy amilyen remek krízisteszt, olyan kérlelhetetlen lelkiismeret-vizsga: óhatatlanul is kérdez és mérlegel. Tarjuk-e, őrizzük-e, egyáltalán ismerjük-e valójában a szellem irodalmi nagyszerűségeit? Vagy netán Balassi, Zrínyi, Jókai, 107
