Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Fried István: A legfeleslegesebb(?) ember: Sztyepan Trofimovics – Dosztojevszkij – Turgenyev
információt kapunk, azok a művek, amelyeken dolgozott, illetőleg amelyek kidolgozása tervei között szerepel(nek), nem árulkodnak kritikai véleményének differenciáltságáról. Az, hogy Puskinra hivatkozik, önmagában nem emeli ki környezetéből. Az elbeszélő beszámolójának kezdetén igen okosnak és tehetségesnek nevezi (cselovek umnyejsij i darovityejsij), hogy aztán már a következő mondatban hozzátegye, miszerint a tudományban nem sokat, sőt azt hiszem, egyáltalán semmit sem csinált (v nauke on szgyelal nye tak mnogo... i kazsetszja szovszem nyicsego).12 A jellemzésnek ez a részlete meglehetősen csattanósra sikerült a mcsego-val, mely ugyan nem cáfolja a pozitív tulajdonságokat, annál inkább mutat rá, előlegezve a későbbieket, hogy ezek nem kamatoznak, ezekből semmi nem lesz. Még súlyosabb ítélet fogalmazódik meg a továbbiakban. A személyiség önfeladása érzékelődik azáltal, hogy a megírandó művek nemcsak elmaradnak, hanem a feledésbe is hullnak. Fokozatosan süllyed Sztyepan Trofimovics a tevőleges létezésből a semmittevésbe. Kérdés, hogy ezek után mennyire lehet-kell komolyan venni egy olyan véleményt, amely - mégis - a korszak egyik jellegadó, semmiképpen nem jelentéktelen írójáról hangzik el, méghozzá csak úgy odavetve, érvelés nélkül. Vajon Sztyepan Trofimovics kurtán-furcsán fogalmazott álláspontja Turgenyevről és regényhőséről, aki és akinek a nézetei a kortársi viták, ideológiai és világnézeti ellentmondások kereszttüzébe kerültek, komolyan veendő-e, azaz a regényszereplőt bírálólag bemutató elbeszélő ironizáló karakterizálása-e, vagy pedig idevonható a regény szerzőjének rosz- szallása a turgenyevi életmű egy fázisáról? A kérdés - úgy gondolom - nem dönthető el: ugyanis az elbeszélő, bármennyire látja át Sztyepan Trofimovics önfelmentő, „felesleges emberi" stratégiáit, bírálja ugyan, ironizál is magatartásán (olykor-olykor), mégis, amíg lehet, mellette marad, óvná ostobaságaitól, lebeszélné arról, hogy a nyilvánosság elé álljon. Egyszóval nem ellenséges, nem parodizálja, jóllehet történetmondásából nem hiányzik a távolságtartás, nemegyszer látványos gesztussal jelzi eltérő véleményét; ilyen módon az elbeszélő és Sztyepan Trofimovics kapcsolataira időnként az ambivalencia jellemző, kijelentései többféleképpen érthetők/értelmezhetők. A Turgenyevről hirtelen felbukkanó vélemény nem egy esztétikailag koherens álláspont mozaikja, hanem rögtönzésszámba megy, nem hoz újat a kortársi vitákhoz képest. Ezért nemigen válaszolható meg, hogy az Ördögök (Bjeszü) felesleges emberének megítélésével miképpen függ össze elhatárolódása a felesleges ember megalkotójától, A felesleges ember naplója (Dnevnik lisnyego cseloveka) szerzőjétől13, többszörös áttétellel megfogalmazott bírálat-e, vagy Sztyepan Trofimovics felületes, leginkább hallomásból szerzett ismereteiből származó kijelentése-e. További problémát okoz, hogy ennek a megnyilatkozásnak nincsen folytatása, a Bazarovra, a nihilistaként számon tartott szereplőre vonatkozó gondolat szintén üresen cseng el, hiszen az Ördögök (Bjeszü) összeesküvői között nincsen Bazarovhoz hasonlítható alak, Turgenyev kései regényeiben viszont Bazarovnak erősen újraírt, az újabb eseményekhez szabott „utódai"-val találkozunk. A Düm (Füst) Potuginja, a Nov' (Töretlen föld) Nyezsdanovja semmiképpen nem egyenes vonalú folytatása az Apák és fiúk (Otcü i gyetyi) vitatott státusú, ugyancsak többféleképpen minősíthető szereplőjének; s ha az Ördögök (Bjeszü) megírásának éveiben (1872-es megjelenés) Dosztojevszkij és Turgenyev viszonya a mélypontra süllyedt is, nem bizonyos, hogy a regény elbeszélője pusztán a szerző szócsöve lenne, s az elbeszélő tolmácsolta szereplői megszólalásban Dosztojevszkij szólamát kellene felismerni. Másik oldalról szemlélve, Dosztojevszkij ugyan szinte máig tartó sikerrel terjesztette el, hogy a Düm (Füst) Potuginja Turgenyev 12 Az 1. sz. jegyzetben i.m. 13 Budanova - G.A. Bjalüj nyomán - von párhuzamot az idézett Turgenyev-mű és Dosztojevszkij Zapiszki iz poldpol’ja című elbeszélése között, i. m., 4. 70
