Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Fried István: A legfeleslegesebb(?) ember: Sztyepan Trofimovics – Dosztojevszkij – Turgenyev

nézeteit tolmácsolná, a figura regénybeli szerepe, a regény befejezésének tónusa (Potugin mintegy kikopik abból a történetből, amelynek korábban részese volt) mintha ellentmondana ennek a feltételezésnek. Dosztojevszkij nagy hatású félreolvasásából legfeljebb a Karmazinov-karikatúra születhetett meg, s kevéssé valószínű, hogy ez vetülne vissza Sztyepan Trofimovics odavetett mondatára.

Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mind az Ördögök (Bjeszü), mind a Füst (Düm) szóba jöhető szereplői nem feltétlenül az elbeszélői szólam szerint körvonalazódnak, hanem olykor egy másik szereplő nézőpontjából kapnak alakot. Az Ördögök elbeszélője nem kíméli Sztyepan Trofimovicsot, noha vagy éppen azért, mert bizalmasa. Annyiszor és oly sokféleképpen látja, beszél vele, hogy részletes ismereteket közvetíthet. Ugyanakkor a szökés nem csekély meglepetést kelt, de az elbeszélő itt sem ruházza föl a szereplőtársat hősi vonásokkal, inkább a létezésben való eltévelyedését mutatja be a rokonszenv és a karikatúra eszközeivel. Sztyepan Trofimovics és története ezáltal sem különül ki a regény világából, jóval inkább rétegzi, Karmazinov ellenpárja, köztük nincs számottevő különbség, ami világnézeti indíttatásukat, „nyugatosság"-ukat, valamint akár turgenyevi értelemben vett „feleslegesség"-üket illeti, ám ennek a társadalmi típusnak utolsó képviselőiként igen csekély rokonszenvre vagy elismerésre, inkább a történet végén részvétre tarthatnak számot. Sztyepan Trofimovics rádöbben, hogy élete zsákutcába futott, az a fajta „tudós", aki hamar felhagyott tudós volta továbbépítésével, korántsem a képességek hiánya miatt, Karmazinov viszont beleszeretett a maga írói hangjába, önmagára, az írásra nem reflektáló „művész", akinek legendája van, és e legenda foszlik szét magatartásával, tapintatlanságával, a helyzet félreismerésével. Ezúttal nem térek ki arra, hogy e regényalak miképpen alakul át Csehov színműveiben, miközben a színre vitel során megőrződnek a karikaturisztikus vonások.

Ha ellenpéldaként vetünk egy pillantást a Füst (Düm) bírált alakjára, Potuginra, a turgenyevi nézetekkel való azonosítást elhamarkodottnak, végiggondolatlannak minősíthetjük. Egyrészt azért, s ez eléggé köztudomású lett a különféle elemzések során, mivel jórészt egy másik regényszereplő perspektívájában jelenik meg, a vele való beszélgetés során bomlanak ki nézetei, amelyek meglehetősen ellentmondásosak, ugyanakkor „nyugatossága" messze nem egy magabiztos személyiség rendszerré összeálló nézetében nyilatkozik meg, hanem egy szánalmat keltő figura tagadásra épülő véleményében. Másrészt elfogadható, hogy Potugin is (úgy gondolom: többé-kevésbé) az 1840-es esztendők orosz liberális köreinek elgondolását visszhangozza, tételezzük föl, nem áll távol Turgenyevnek az orosz művelődésről kialakult (ekkori) nézeteitől, persze kérdés, változott-e ez a vélemény az 1840-es és az 1860-as esztendők között, továbbá, nem volna-e megkockáztatható, hogy egy szereplői tekintet messze nem teljesen a szerzőé vagy az elbeszélőé; s így Potugin a másik szereplő, a valójában főszereplő, akinek szerelmi történetei állnak a mű középpontjában, azaz Litvinov nézőpontjában ekképpen világítódik át:

„Litvinov ránézett Potuginra, s úgy tetszett neki, hogy soha még magánosabb, elhagya- tottabb, boldogtalanabb emberi lélekkel nem találkozott. (...) Litvinov megsajnálta ezt a szegény, keserű, különös embert." (Litvinov posztmotrel na Potugina, i jemu pokazalosz', sto on nyikogda jescse nye vsztrecsal cseloveka boleje ogyinokogo, boleje zabrosennego... boleje nyeszcsasztnogo. (....) Zsalko sztalo Litvonovu etogo bednogo, zselcsnogo csudakom.)14

14 I. Sz. Turgenyev: Szobranyije szocsinyenyij. Tom csetvertüj. Düm. Nov'. Red-kollegija: M. P. Alekszejev i G.A. Bjalüj. Primecsanyija: Ju. V. Mann. Moszkva 1976, 91. Jól hasznosítottam a Mann által írt utószót.

71