Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Fried István: A legfeleslegesebb(?) ember: Sztyepan Trofimovics – Dosztojevszkij – Turgenyev
francia szót (természetesen rálelhetett volna), talán olyat nem teljesen, amely magába foglalta volna a lehetséges jelentések valamennyi, de legalábbis majdnem minden árnyalatát. Mindenesetre Sztyepan Trofimovicsot nem aggasztja az orosz és a francia közötti nyelvi interferencia, nem kezd kételkedni saját nyelvisége előtt esetleg létező gátakban, a kurta kitérő után folytatja franciául. A prosztoj prisztyival'sik olyan „státust" implikálhat, amely ugyan nem összeférhetetlen a francia nyelvvel, de használatát nem feltétlen igényli: a két nyelv közötti lebegés egyben kétféle státus közötti oszcillálás, hiszen a folyamatos, grammatikailag korrekt francia nyelvvel oda emelkedhet, ahová pusztán egyszerű kegyelemkenyéren élőként, élősdiként nem (vagy csak a megtévedés/megté- vesztés pillanataiban). A folytatásban megismétli a zárófrázist, semmi több, úgy artikulál, hogy a kijelentés megjegyezhető legyen, az elbeszélő szerét ejti annak, hogy az íráskép közvetítse a hangzást, s a semmit (rien) jelentőssé tegye. Aligha dönthető el, hogy a beszélő meg az elbeszélő mennyire idézte föl magának, illetőleg mennyire tudatosította, hogy a rien de plus a rulett krupiéjának felszólítására-kérdésére emlékeztet, rien ne va plus (senki többet?); a nyelv túljár használói eszén. Az Ördögök (Bjeszü), című regény narrátoráról kevéssé feltételezhető, hogy az intertextuális utalások (és „megidézések") tudatos beiktatásával ironikus távlatba állítsa a beszédet és beszélőjét. Ám a nyelvben rejlő lehetőségek akkor is megmutatkozhatnak, ha a beszélő csak ráhagyatkozik a nyelvre, s igen kevéssé aknázza ki. Visszatérve Sztyepan Trofimovics kétnyelvűségére, valójában egyetlen szólam két nyelvi formájáról beszélhetünk, az egyik dominanciájáról a másik fölött nem, viszont a francia nyelv állandó jelenléte a valamihez, valakikhez tartozás görcsös akarását sejtetik, annak a társadalmi/társasági státusnak őrzését, amelyről még a szökést követőleg (legalábbis a nyelvhasználatot tekintve) sem kíván lemondani. Az önmagával történő (ritka) szembenézések nem akadályozzák a szereplőt abban, hogy ameddig csak lehetséges, élje a megszokott életformát, ám abból távozva sem hagyja el szellemileg, bibliakommentárjai „nyelvileg" nem különböznek korábbi megszólalásaitól, ön-felülértékeléséről, nyelvi dominanciájáról nem tud lemondani. Már idézett kitörésében, Oroszországról szólva, franciául ismétli, nyomatékosítja (Cette Russie...), mintha a nyelvváltás ebben az esetben is nélkülözhetetlen lenne. S amikor eljutna a végső következtetésig, akkor sem szólhat másként, csak keveréknyelven, ezúttal megfordítva a sort, a francia igével kezdve, és oroszul ismételve a főnevet, amely nem más, mint egész élete: J'ai menti tout ma vie, egész életemben (vszju, vszju zsizny).7 Éppen a kevertnyelvűség miatt támadhat kétség, mennyire visszavonása ez a mondat a teljes élethazugságnak, amelyet ugyan a társasági élet kény szeri tett rá Sztyepan Trofimovicsra, de amelyből csak élete végső fázisaiban kísérel meg kimenekülni, nyelvileg kétes eredménnyel. Ehhez azonban két megjegyzést fűznék. 1) Sztyepan Trofimovics ugyan kényszerhelyzetbe kerül, de cselekvésképtelenségével, tehetsége önfelszámolásával ezt maga idézte elő. Még pontosabban: Oroszországba visz- szatérésekor nem talált életlehetőségeinek alternatívát, így elfogadta a kínálkozó ajánlatot. Ezután jutott az „ördögi kör"-be; magatartása, helyzete kereteit meghatározta életformája, amelyet mártírsorssá stilizál (Mon eher, je suis un levitézlett ember, opusztyivsijsza cselovek; Je suis un forgat, un Badinguet, un sarokba szorított ember, pripertüj k sztyenye cselovek);8 ugyanakkor létezése visszahat a szalonra, környezetére, megnyilatkozásai olykor irányt szabnak a társalgásnak. így felismeréseivel párhuzamosan tehetetlenségi érzése erősödik föl, amely ellentmondásba kerül a társaságban, „közeg"-ében elfoglalt helyzetével. 7 Uo„ 619. 8 Uo., 62., 77. 67
