Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Fried István: A legfeleslegesebb(?) ember: Sztyepan Trofimovics – Dosztojevszkij – Turgenyev
hiszen a beszélő nem számíthat sem egyetértő, sem tagadó reakciókra; Szofja Matvejevna értetlenül asszisztálSztyepanTrofimovicsráismeréseihez, Evangélium-kommentárjaihoz, s az oroszul elhangzottakhoz éppen úgy nincs hozzáfűznivalója, mint a francia mondatokhoz. Ez a monológ azonban nem tart igényt visszhangra, Sztyepan Trofimovicsban nem támad kétely szavai, ráismerései helyessége felől, nem tudja, és nem is akarja korlátozni bőbeszédűségét; s bizonyára következetesnek véli sorsát. Már a regény, az ő regénye elején számot vet helyzetével, különlegesnek érzett/éreztetett státusával, amely a társaságban és a társadalomban megkülönböztetett és mindenképpen érdekes pozíciót biztosíthat számára: „Rendkívül szerette például az »üldözött«, sőt, hogy úgy mondjam, »száműzött« helyzetét." (On, naprimer, csrezvücsajno ljubil szvoje polozsenyije »gonimogo«i, tak szkazaty »szszülnogo«.)4 A szereplővel jóindulatú, noha időnként érzékelhetően távolságtartó elbeszélő természetesen történetmondása során rávilágít ezekre a képzelgésekre, ön-felülértékelésekre, amelyek a helyzetével csak ritkán szembenéző Sztyepan Trofimovics magatartását meghatározzák, ezért pályáját a felesleges emberekéhez hasonlóvá teszik, akik legfeljebb verbálisán hajtják végre, amit nem tudnak cselekvéssé formálni. Sztyepan Trofimovics a maga interpretációjában így egy „konstruált" üldözött-emigráns pozícióból egy valódi (kérdés, mennyire valódi) emigráns pozícióba kalauzolja életét, de nyelvében nem változik, értelmezési stratégiájában nem különbözik, a vegyesnyelvűség egész életén végigkíséri. Ami úgy is fölfogható, hogy egyik nyelven sem gondolja teljesen végig mondandóját, inkább megosztja a két nyelv között, így a nyelvi megosztottság tehető felelősség) a cselekvés elmaradásáért. Hozzátenném, hogy még legőszintébb pillanataiban (és nincs ok kételkedni abban, hogy szökését követőleg, a bibliaolvasást hallgatva, ne szólna őszintén, noha akkor is valakihez szól, képzelt közönséget szólít meg, amelynek immár nincs neve, nincs érzékelhető létezése) sem képes elmozdulni megszokott (nem csak nyelvi) kliséitől, nyelvi sztereotípiáitól, s így megszólalásai (története folyamán) többnyire kudarcosak maradnak, szükségét érzi annak, hogy mondandója alátámasztására idézzen, szólást kölcsönözzön. Alea iacta est - vágja oda, miután közölte, hogy gyalogszerrel (peskom)5 távozik, egy másik helyen pedig beleérthető utalással esendősége, játék- és kártyaszenvedélye gondolható el. „Barátom - mondta nekem Sztyepan Trofimovics két hét múlva, mint hétpecsétes titkot -, barátom, felfedeztem egy számomra rettenetes... újságot: je suis un közönséges ingyenélő et rien de plus! Mais r-r-rien de plus". (Drug moj - govoril mnye Sztyepan Trofimovics cserez dve nyegyeli, pod velicsajsim szekretom, - drug moj, ja otkrül uzsasznuju dia menja... novosztyi: je suis un prosztoj prisztyivaTsik, et rien de plus! Mais r-r-rien de plus!)6 Megjegyzem, a regénytörténések során korainak mondható önjellemzésnek még sokáig nem lesznek következményei, így aligha dönthető el, hogy ez az őszinteségi roham mennyire végiggondolt beszédből fakad. Ennél azonban lényegesebb, hogy a valóságos létezés szava, az én megmutatkozása: je suis, franciául történik, ám oroszul a pozíció megnevezése: prisztyivaTsik (kegyelemkenyéren élő, parazita), mely megnevezés a XIX. századi orosz (és nem csak orosz, hanem például magyar) nemesség társadalmában messze nem ritka jelenségére utal, lett légyen szó egy távoli vagy közeli befogadott rokonról, netán egy szánalomból odavett és valamilyen szolgálatot teljesítő személyről, mindenesetre nem teljes jogú lényről, akinek (társadalmi) státusa bizonytalan, s aki ki van szolgáltatva annak, akinek házánál élősködik. Kérdéses, hogy Sztyepan Trofimovics megkezdett francia mondatát miért folytatta oroszul, nem talált-e megfelelő 4 Uo., 7. 5 Uo., 322. 6 Uo., 34. 66
