Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Fried István: A legfeleslegesebb(?) ember: Sztyepan Trofimovics – Dosztojevszkij – Turgenyev
„Eh... mais je crois que c'est l'Evangile - állítja, azaz nem egyszer olvasta; Je n'ai rien contre l'Evangile et... nincs kifogása az Evangélium ellen (Ja nyicsego nye imeju protyiv Evangelija, i... kezd lendülettel egy befejezetlenül hagyott mondatba, majd elszólja magát Sztyepan Trofimovics: soha nem ismerte ezt a nagyszerű részt). (Ja nyikogda nye znal etogo velikogo meszta)2, mikor meghallgatja az Apokalipszisből felolvasott részletet, hogy aztán egy gyermekkorából idederengő más idézetet olvastasson föl magának, immár határozottabb kommentárral látja el, mintegy távlatba helyezné, az azonosulás és távolságtartás nyelvi kifejeződésének kereszteződésében. Sztyepan Trofimovics, a korszak nemeseinek beszélt-nyelvi szokásai szerint az oroszból a franciába, a franciából az oroszba vált át, akár egy mondaton belül, s a francia nyelv kitüntetett státusa egyben az elbeszélői irónia része: korántsem a más életviteli-társadalmi-értelmezési problémákkal küzdő francia értelmiségi fogalomhasználatával él, hanem a két nyelvben tévelygés orosz társadalmi manírjának engedelmeskedik; nem nyelvi kultúrák találkoznak ebben a többnyelvűségben, hanem a váltással a mindkét nyelvben biztonságra nem lelő személy keresése. Nemegyszer az orosz szöveg megismétli a franciát, ez utóbbi mintha nyomatékosításra, az oroszból kibeszélésre szolgálna. „Ezek az ördögök, amelyek kijönnek a betegből, és belemennek a disznóba - mindazok az ördögök és ördögfiak, amelyek összegyűltek a mi nagy és drága betegünkben, a mi Oroszországunkban az évszázadok, igen évszázadok során! Qui, cette Russie, que jamais toujours (...) Nous comprendrons ensemble" (Etyi bjeszü, vühogyjascsije iz bol'nogo i vhogyjascsije v szvinyej, - eto vszjo jazvü, vszjo miazmü, vszjo nyecsisztota, vszjo bjeszü i vszjo bjeszenyita, nakopivsijeszja v velikom i milom nasem bol'nom, v nasej Rosszii, za véka, za véka! Qui, cette Russie, que jamais toujours (...) Nous comprendrons ensemble).3 A Sztyepan Trofimovicstól eleve nem idegen teátralitásnak egy „megemelt" tónus felel meg, a vallomásszerű megnyilatkozás az érzelmesség felé tart, s mintegy az átlelkesült mondatok csúcspontján folytatódik a francia nyelvvel, amelyen új információ nem hangzik el, ismétlésnek hat, s egy oroszul elbeszélt szövegben eltávolít a nyelvi otthonosságtól, szó szerint és átvitt értelemben idegenségnek hat. Sztyepan Trofimovics nem tud (és feltehetőleg nem is akar) úrrá lenni beszédkényszerén, föl sem merül benne, hogy egyetlen hallgatója nincs beavatva beszéde mögöttes világába; abba, hogy a beszélő bibliaértelmezése konkrét, megnevezhető, e környezetben azonban csak számára ismerős „világ"-ra vonatkozik, célzásai a semmibe hullnak, kiváltképpen azok a francia kifejezések, amelyeknek társasági hitelességük sem teljesen problémamentes. A legsúlyosabb passzus, az Oroszországot nevén említő, ismétlődik franciául, annak a nyugatnak az orosz világot átható nyelvén, amelynek ellenében írható le az orosz pozíció. Az Oroszország és/versus Európa értelmezése mind Turgenyevnél, mind Dosztojevszkijnél más előfeltételezések alapján történik meg, s úgy lesz regénytörténetté, hogy az egyes epizódok, szereplők nemegyszer az elbeszélői iróniával vázoltainak föl; Sztyepan Trofimovics az oroszul elhangzó Evangélium-szövegre a legkevésbé adekvát módon felel, vállalná az általa értelmezett-javított szöveg előadását, lefordítja az Evangéliumot a maga környezetének viszonyaira, azonosítván az allegória „egyetemesség"-ét önmaga és környezete hétköznapjaival. Mindennek az orosz-francia keveréknyelv a médiuma, mivel Sztyepan Trofimovics számára a nyelv nem látszik többet jelenteni médiumnál, amely megfontolásai alá van vetve. Úgy váltakoztatva a két nyelvet, hogy a nyelvi üresjáratok újra elhangozzanak, a mesterkéltnek ható lelkesültség hatástalanul csengjen el. Kiváltképpen érzékelhetően az eddig tárgyalt részben, amelyben a dialógus látszólagos, 2 Uo., 595. 3 Uo., 611. 65
