Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

hogy a magyaron meg a földrajz egy részén kívül a testnevelési órákat is rám osztotta az igazgatóm. „Befutott" költő létemre sem éreztem ezt rangon alulinak, inkább magam is örömmel mozogtam a gyerekekkel együtt, miközben őket meg-megmozgattam az iskola udvarán vagy a falu alatti gyepen. Mozogni szinte mindannyian szerettek, jó néhányuk pedig igen jó fizikai adottságokkal rendelkezett. (Persze ők még nem telepedtek le a számítógép vagy a tévé elé, s egyéb értelmes tevékenység híján az okostelefon billentyűit sem nyomogatták naphosz- szat, viszont gyalogszerrel, vagy jó esetben kerékpárral jártak be a falu legtúlsó szegletéből meg az öt-hat kilométernyire lévő majorokból, s a több ezer hektárnyi erdőben is gyakran meg-megfordultak; arról nem szólva, hogy a legtöbb családban a gyerekekre is kiosztottak valami hasznos munkát.) Nyomban észrevettem, hogy egy-kettő ezzel vagy azzal kitűnt közülük. Volt például a hetedikesek között egy akkor még majdhogynem apró termetű legényke, Erős (vagy Vas? már nem is tudom) Jancsi, aki azt a kis, keményre kitömött bőrlabdát több mint 50 méterre hajította. Osztálytársa, a nála fejnyivel magasabb, hosszú karú Holu Gyurka pedig túldobta a 70 métert is! Csak ámuldoztam rajta: micsoda kiváló atléta vagy kézilabdás válhatna belőle! Leginkább azonban az én osztályombeli Tóth Annával büszkélkedtem. Panna a korának megfelelő, átlagos testmagasságú, első pillantásra talán nem is kifejezetten futásra termett, de eltökélten kemény akaratú kislány volt. Hosszabb távokon nem volt nála jobb futó az osztályban

— akár a fiúkat is beleértve. A 64-65-ös tanévben, tehát már hatodikosként elindítottam a járási sportversenyen. Korosztályában nagy fölénnyel győzött 1000 méteren. Hirtelen jött ötlettel megkérdeztem tőle: „Pannám, van egy jó fél órád, hogy kifújd magad, utána elindulnál-e a középiskolásokkal is?" „Igen, tanár bácsi- bólogatott lelkesen, kipirulva -, megpróbálom!" Az utolsó tíz métereket együtt futottam vele a pálya szélén, s ő a nagyok között is állta a sarat: a győztestől alig lemaradva beért másodiknak! S el ne feledjem: Tóth Panna a tanulást is komolyan vette, a legjobbak közé tartozott.

Hogy őszinte legyek, mielőtt szóba került volna Pusztavacsra költözésünk, ennek a kis, eldugott zsákfalunak - akárcsak az előző, ám végül kútba esett esélyünk helyszínének, Perőcsénynek - mi még a hírét sem hallottuk. Sem az apró településeket is feltüntető autóatlaszunk nem volt, sem pedig megyetérképünk, a diákkorom óta már-már ronggyá lapozgatott iskolai atlaszomban pedig csak a hűlt helyét lehetett látni. Az viszont a szemembe ötlött azonnal, hogy a falu igencsak ott lehet az ország közepe táján. Nem hagyott nyugton a kíváncsiság, s egy földrajzórára azt a feladatot tűztem ki a gyerekeknek, hogy vágják ki kartonpapírból Magyarország vaktérképét. „Kész van mindenkié?" „Igen!" „No, akkor vegye elő ki-ki a körzőjét, s annak a hegyére tűzve próbálja úgy kiegyensúlyozni ezt az üres térképet, hogy se erre, se arra, semmilyen irányba el ne billenjen!" Közben én is addig-addig kísérleteztem a magaméval, míg csak meg nem maradt vízszintes állapotban. „Most illesszétek rá az atlaszon Magyarország térképére úgy, hogy pontosan egyezzenek a körvonalak! Sikerült?" „Igen!" „Akkor hát szúrjátok át rajta a körzőt, majd emeljétek le az egészet az atlaszról, s vegyétek szemügyre, hová bökött a körző hegye!" „Ni, csakugyan! - hangzott fel innen is, onnan is. - Itt van a lyuk középen, Örkény meg Irsa között!" Hát így szúrtuk ki

18